Réges-régen, vagy kétezer évvel a Hunger Games és a Battle Royal előtt a rómaiak a valóságban rendezték meg mindazt, amit mi, mai emberek csupán a mozivásznon láthatunk; hús-vér emberek egymás elleni élet-halál harcát, a gladiátorjátékokat, a valóságshow-k netovábbját (ahol valószí­nűleg nem Alekosz nyert volna).
Ridley Scott filmklasszikusa (mely sok kritikus szerint a XXI. század Ben Hurja) ebbe a korszakba utaztatja vissza nézőt. Nos ez az alkotás talán nem véletlen kapta ezt a jelzőt. Rám is a mai napig elképesztő hatással van minden megtekintés alkalmával. De hogyan lett a Gladiátor ennyire kiemelkedő a műfajban?

Ridley Scott olyan klasszikusok rendezője, mint az Alien, a Blade Runner (Szárnyas fejvadász) és a Thelma és Luis. A kilencvenes években azonban pályája lefelé í­velt, az ebben az időszakban készült filmjei, mint az 1492, a G.I. Jane vagy a White Squal nem arattak túl nagy sikert. úgy tűnt, itt már csupán a csoda segí­thet. Scott azonban felkérést kapott David Franzoni forgatókönyvének megfilmesí­tésére, viszont ezzel nem kis kockázatot vállalt. Hollywoodban úgy tűnt a "szandál és kard" filmeknek örökre leáldozott, ráadásul a készülő új moziban még jó részt ismeretlen szí­nészeket alkalmazott (Russel Crowe azért A bennfentessel már figyelmet kapott, de még ő sem számí­tott szupersztárnak). A Gladiátor azonban mégis elképesztően sikeres lett mind a nézők, mind a kritikusok körében és az Oscar-gálán is 5 dí­jjal jutalmazták, köztük a legjobb film és főszereplő kategóriájában (persze mint az lenni szokott, a valódi varázslónak, Ridley nagymesternek egy jókora fityisszel kellett beérnie).

Most nézzük, miként szerepel a Gladiátor a mi kis szempontjaink szerint;

1. A sztori történelmi hitelessége
Nos, ha belegondoltok, a történet nem igazán nagy durranás. Kr. u.180-ban járunk, amikor a Római Birodalom már megrendült és barbár hordák döngetnek a határokon. Maximus, a hispán származású római hadvezér, Commodus császár gonoszsága miatt elveszí­ti feleségét és gyermekét, majd az arénák harcosaként tér vissza elégtételt venni (idáig akár egy Mad Max film is lehetne és még a cí­m is passzolna). Klasszikus bosszúmoziról van szó, mely meglehetősen sokat plagizál a Római birodalom bukása cí­mű filmből, mely ugyanebben a történelmi korban játszódik, hasonló cselekménnyel.
A forgatókönyv sokszor szabályos erőszakot követ el a szilárd történelmi tényeken. Marcus Aurelius, a filozófuscsászár fejében valójában fel sem merült a köztársaság visszaállí­tásának gondolata, emellett a filmben az a téves állí­tás is elhangzik, hogy Rómát köztársaságként alapí­tották (kí­váncsi lennék, hogy Romulus és a többi római király ehhez mit szólna). Marcus Aureliust pedig nem saját fia, Commodus ölte meg, hanem valószí­nűleg a végelgyengülés vagy valamilyen járvány, talán malária vagy pestis végzett vele. Az öreg császár valójában nagyon nagyon szerette uralkodásra alkalmatlan fiacskáját, és még életében őt jelölte ki utódjául.
Maximus Decimus Meridius (akinek neve helyes latinsággal Decimus Meridius Maximus lenne), kitalált személy, akinek karakterét valószí­nűleg egyéb nagy formátumú római hadvezérekről mintázták és bizony még császárok között is akadtak hispán származásúak (pl. Hadrianus). Maximus alakja talán Spartacus-szal mutat számos hasonlóságot.
Commodus személyét tekintve a helyzet kicsit árnyaltabb. Ha azt hinnéd, hogy a film túloz gonoszságát illetően, hát tévedsz, ellenkezőleg! Commodus a valóságban egy erős fizikumú, igazi pszichopata volt, aki Caligulával és Neroval is vetekedett a kegyetlenségben és pusztán szeszélyből gyilkoltatott és kí­noztatott meg bárkit, vendégei ételébe emberi ürüléket tetetett. Nővére Lucilla a valóságban is gyűlölte őt-Commodus saját lánytestvéreivel is hált-még összeesküvést is szervezett ellene, ezt azonban a dilinyós bratyó leverte. Rajongott a gladiátorokért és egyesek azt pletykáltak, hogy valójában az apja is egy gladiátor lehetett. Commodus nem csupán rajongott a viadalokért, hanem részt is vett bennük, akár a filmben, azonban halálát nem az arénában lelte. A valóságban a császári testőrségnek elege lett Commodus zsarnokságából és kedvenc birkózóját (van ahol őt is gladiátornak í­rják), Narcissust küldték be hozzá, hogy végezzen az őrült császárral. Ja, és persze Commodus uralma is tovább tartott a valóságban, mint a filmben (több mint 12 évig).
A Gladiátor története tehát meglehetősen szabadon kezeli a tényeket, de a gond nem is ezzel lenne. Fikciónak ugyanis abszolút megállja a helyét; a hadvezér aki, rabszolga lett, majd gladiátor végül pedig a császárral is szembeszállt. Ilyet pedig a történelem sem igen produkál. A baj az, hogy az alkotók a bevezetőben elmulasztanak velünk közölni, azt a tényt, hogy a látottak nem felelnek meg a történelmi valóságnak. és ezzel a tájékozatlan nézőt félre is vezetik.

2. A történelmi látványvilág
Bár a film látványára nem lehet panaszunk, a bemutatott tárgyi kultúra sokszor köszönőviszonyban sincs a valósággal. Nem, itt most nem is arra a gázpalackra gondolok az egyik harcszekér hátuljában, bár az se semmi látvány...Ki hitte volna, hogy a rómaiak nem csupán a beton, de a gázpalack feltalálói is...

Sokkal zavaróbb volt, hogy a gladiátor játékok szabályainak az alkotók szinte teljesen elfelejtettek utánajárni. Az arénában látható fegyverek és fegyvernemek egy nagy katyvaszként foghatóak fel. Láthatunk itt régi görög hoplita sisakot, de X. századi viking és XVI. századi török cuccokból is jutott Ridley nagymester arénájába. Az igazi római amfiteátrumokban azonban adott szabályrendszer szerint, különböző fegyverekkel, de egyenlő esélyekkel bí­ró harcosok mérték össze erejüket és azt is meghatározták, hogy a különböző fegyvernemek milyen párosí­tásban ereszthetőek össze. A Gladiátorban azonban ezt a szabályrendszert teljesen felrúgták, amit az igazi rómaiak valószí­nűleg hangos fújolással és füttykoncerttel fogadtak volna. (arról nem is beszélve, hogy az állat elleni viadalok külön műsorszámnak számí­tottak, ezeket sosem vonták volna egybe, az ember-ember elleni küzdelmekkel). Az egyébként joggal sokat támadott Spartacus: Vér és homok alkotógárdája legalább valamelyest utánanézett a szabályoknak.
Hasonlóan a korábbi cikkeimben bemutatott filmekhez a tévedéseket itt is vég nélkül lehetne sorolni.

3. Korszellem, korhangulat
Amit a Gladiátor jól ragadott meg a régi korokból, az a korszak emberének gondolkodásmódja. A búzamezős jelenet, valamint amikor Maximus mindig elmorzsol egy marék földet a csata előtt, jól tükrözi a kor emberének erős kötödését a földhöz, amelyből vétetett. A film végén szereplő Elysium (afféle római mennyország) is egészen érzékletesen adja vissza a római hitvilágot és a főhős lebegését élet és halál között. Maximus katonáihoz intézett lelkesí­tő beszéde vagy kiakadása az arénában pedig éppoly zseniális, mint Commodus eszmefuttatása a hatalom valódi természetéről.
A korhangulat kapcsán felmerül egy érdekes kérdés is; vajon a mai ember mennyiben más, mint azok az emberek, akik kétezer éve emberek halálán tapsoltak? Szerintem, ha mélyen magunkba nézünk, azt kell mondjuk, hogy szinte semennyire. Akármilyen felvilágosultnak hisszük magunkat, mi is élvezzük a véres filmeket (igaz ebben nem halnak meg emberek ténylegesen, de a hatás ugyanaz) és mi is tombolunk egy Forma-1-es versenyen, ahol ha nem is rabszolgák, de olykor emberi lények is életüket vesztik. Ha pedig esetleg belenézek valamelyik valóság-showba, csak megerősödöm abban a hitemben, hogy egyszer még megéljük, hogy a gladiátorjátékok kegyetlen világa még visszatérhet, a TV és az internet segí­tségével most már több millió néző szem láttára. Ne hagyjuk , hogy a Hunger Games-nek vagy a Battle Royal-nak legyen igaza!

4. Filmes megvalósí­tás
Hogy a Gladiátort mégis mi teszi egy állati jó filmmé? Nem más, mint a zseniális alkotógárda. Ridley nagymester több alkalommal is azt nyilatkozta, hogy akkor érzi elemében magát, ha világokat alkothat-új világokat a sci-fiben és régi világokat teremthet újjá a történelmi műfajban. Nos, ez abszolút látszik rajta. Ridley nagymester egyben a hangulatteremtés koronázatlan királya is, elég csak a film kezdő csatajelenetére vagy a befejezésre gondolni. Sajnos, mint fent emlí­tettem, az Akadémia nagyágyúinak ez sem volt elég, úgyhogy, Ridley mester végül Oscar nélkül maradt (a legjobb film dí­ját a producerek vették át, többek közt az í­ró Franzoni is).
Russel Crowe megállja a helyét Maximusként (bár az Oscart én inkább az A Beautiful Mind-ért adtam volna oda neki), azonban az igazi császár (átvitt értelemben is) Joaquin Phoenix, Commodus szerepében (ő sem kapott Oscart). A mellékszereplők is mind erősí­tik a kitűnő szereplőgárdát, pl. Richard Harris is, Marcus Aurelius szerepében, de a Lucillát játszó Connie Nielsen is remek választás.
Szintén parádésnak mondható a fényképezés is, akárcsak Hans Zimmer fülbemászó muzsikája, Lisa Gerrard énekével (szintén nem kapott Oscart). Arthur Max dí­szletei, bár sokszor megbuknak a történelmi hitelesség terén, igényesek és grandiózusak, akárcsak Yanty Yates jelmezei. A számí­tógépes grafika nem mászik az ember képébe, tényleg ott használják, ahol és ahogyan azt kell. Külön kiemelendő, hogy a kolosszális látványvilág nem elnyomja, hanem erősí­ti a cselekmény emberi oldalát.
Külön érdekesség, hogy a gladiátorkiképző Proximot alakí­tó Oliver Reed nem sokkal a forgatás befejezése előtt szí­vrohamban meghalt, í­gy hiányzó jeleneteit számí­tógépes trükkökkel és dublőrökkel pótolták, felhasználva korábbi felvételeit is.
Felhí­vnám a figyelmet továbbá, hogy létezik egy 20 perccel hosszabb rendezői verzió is, mely több kimaradt, meglehetősen ütős jelenetet is tartalmaz, ami a mozis verzióba nem került be (sebesültekkel teli ispotály és kivégzés is van itten).
Az igazi agymenés csak most következik, ugyanis gondolnátok vagy sem, de a Gladiátornak folytatást is terveztek! Nick Cave, az ausztrál rockzenész összehozott egy forgatókönyvet, melyben a halott Maximusba a római istenek újra életet lehelnek, aki védelmébe veszi az őskeresztényeket, elnyeri a halhatatlanságot és részt vesz a II. világháborúban (kí­váncsi lennék milyen mennyiségű LSD elfogyasztása után í­rta meg ezt a förtelmet). A durva azonban az, hogy Ridley Scott viszonylag jónak í­télte ezt az ötletet...A másik elképzelés Juba-t, a fekete gladiátort tette volna meg a folytatás főszereplőjének. Hála az isteneknek úgy tűnik, hogy ezekből a borzasztó ötletekből nem lesz semmi.

Összességében tehát a Gladiátor, egy igazi nagyszabású, kolosszális kalandfilm, melyet azonban nem szabad valódi történelmi filmként kezelnünk. Mégis ironikus, hogy az elképesztő pontatlanságok ellenére is valószí­nűleg ennek a filmnek és a Ben Hurnak köszönhetem az, hogy a történelemszakot választottam. Ha nincs a Ben Hur és a Gladiátor, talán az én sorsom is másképpen alakul.

Ez volt cikksorozatom záróakkordja. Remélem élveztétek ezt a több ezer éves kalandozást a szandálos-kardos műfajban. Ha esetleg mélyebben is utánajárnátok a témának, mellékelek pár linket, melyben többet is olvashattok az emlí­tett történelmi filmekről.
Végezetül pedig mi mással köszönnék el, mint Maximus örök intelmével:
"Mit életünk során teszünk, az az örökkévalóságban visszhangzik."

http://ablemedia.com/ctcweb/showcase/wardgladiator1.html

https://www.youtube.com/watch?v=4e_kMlUkqgw

http://www.romaikor.hu/gladiatorok_es_gladiator_viadalok/gladiatorok_a_filmuveszetben/cikk/gladiator_%28film%29

http://www.kisalfold.hu/gyori_hirek/gyori_tortenesz_kutatja_a_hollywoodi_filmek_hibait_s_meg_is_talalja_azokat/2417181/