Folytatjuk Miyazaki cikksorozatunkat. Immáron magukkal a művekkel fogunk foglalkozni és általuk mutatjuk be a mester munkásságát napjainkig. Miyazaki Hayao (mint ahogy azt sorozatkezdő posztunkban is leírtuk) 1985-ben alapította a Ghibli Stúdiót, hogy otthont adjon saját életművének. Ezek az évek adták az alkotó önálló szárnypróbálgatásainak a teret és az időt, és a sikerre nem kellett sokat várni. 1988-ban elhozták rajongók százainak a Tonari no Totoro, azaz a Totoro – A varázserdő titka című művüket. Kövessük végig, mi adta az akkori világ generációjának az alapot világunk megismerése felé!

Történet és megvalósítás

Tatsuo Kusakabe két lányával együtt messze költözik a nagy várostól, hogy közelebb lehessenek ahhoz a kórházhoz, melyben a lányok édesanyját ápolják. Az új ház kissé ütött kopott, de megfelel. A családnak nagyon megtetszik az új hely, rögvest találnak maguknak segítséget és barátokat. A kisebbik gyermek, Mei azonban egy nap furcsa felfedezést tesz. Megpillant egy kis lényt, amely nem fogható egyik állathoz sem. Az apró teremtmény követése közben egy hatalmas fánál találja magát, melynek mélyén békésen szunyókál Totoro, az erdő nem éppen aprócska szelleme. Ki ő? Mi a célja? Miért létezik?

Minden egyes kérdésünkre választ ad ez a magával ragadó anime, amelynek atmoszférája mindenkiben nyomot hagy. A megvalósítás része tükrözi a 80-as évek „Miyazaki” stílusát. Általában filmjei között nagyon kevés olyan alkotást találunk, amely karakterdesign és környezetábrázolás tekintetében különbözne. A szereplők megalkotása műveiben egyfajta sémát követ, és nagyrészt a főszereplő női nemet kap. A Totoro hátterei az igényesség mintaképei. A részletes és kifinomult tájbemutatás elhozza nekünk Japán festői természetét és színeit. A Ghibli Stúdió minden „gyermekére” elmondható, hogy bemutatás szempontjából követi a magas színvonalú realizmus útját, hogy ezzel még jobban beleélhessük magunkat ebbe a misztikus történetbe, így hozva létre egy valósághű életteret.

Animáció tekintetében nem elhanyagolható a mozgás, mint rajzfilmes kulcsszereplő. A film dinamikája ebben valósul meg leginkább. Nyitott szemmel járva észrevehetjük, hogy az akkori, sőt a mai animékre is jellemző az itt-ott szaggatott helyváltoztatás, amely szerencsére egyáltalán nem zökkent ki minket, inkább afféle mangára emlékeztető és költségcsökkentő eszköz lenne ez a technika önmagában. Miyazaki műveinél is megfigyelhetjük ezt, ám ha szemlélődve figyeljük a filmet, akkor észrevehetjük, hogy általában kerülik az alkotók ezt a fajta megjelenítési módot. A mozdulatok simák és dinamikusak, akár a háttérről vagy akár a szereplőkről van szó. Történetmesélés szempontjából sem elhanyagolható a mozgások jelenléte, ugyanis itt, minden egyes reakció jelentős és mesével teli, akár egy részletesen kidolgozott ajtónyitásról, vagy éppenséggel a karakterek testbeszédéről legyen is szó. Az összes elem reális és aprólékos.

A Totoro világa teljesen egyedinek mondható. Az kiindulópontot a már klisének számító költözködés tartalmazza, ami bár sablonosnak hathat, ám remek alapot szolgáltat egy új világ és egy új élet felvezetéséhez. Ez a mű nem tartalmaz karakterfejlődést és nem kívánkozik társai szintjére emelkedni, viszont a kötelező elemek itt is jól megállják a helyüket, mert a vidám történet egy csapásra feszültté válik, melynek végén a katartikus megnyugvás csillapítja a kedélyeket. A sztori összekapcsolja a szellemvilágot és az emberek világát és habár ez nem tereli több szálra a cselekményt, érezhető a film atmoszférájából, hogy a kettő párhuzamosan fut egymás mellett. Az egyedi világ lényeiből a mű nem vonultat fel sokat, de észrevehetünk benne visszatérő szereplőket, mint például a kis kormocskákat, melyek a Chihiro szellemországban című alkotásban kapnak ismét szerepet. Nem ismerjük meg őket teljesen, erre nem fektet nagy hangsúlyt, de érzékelteti fontosságukat. Nézése közben részesei lehetünk egy gyermekien aranyos elbeszélésnek, melyben a Ghibli Stúdió logóját ihlető szereplő, Totoro lehet a metaforája a fiatalság fantáziájának és elméjének.

Hatások és összegzés

A film társaihoz képest fényeffektusok területén maradt ősei mintájánál. Ilyenekből keveset láthatunk, ehelyett az alkotók a különböző színek és árnyékmegjelenítések segítségével érik el kívánt hatást. Amint az már írtam, a színek és a környezet remekül kiegészíti egymást, egyenesen kellemes élmény a szemnek. Párhuzamként a 5 Centimeters per second című animét hoznám fel, amely nem Miyazaki érdeme ugyan, de látványvilág szempontjából remek példája az igényességnek és a realizmusnak.

A mű zenéje kelti inkább a legtöbb hangulatot. A szokványos szimfonikus ütemek mellett hallhatunk énekes betétdalt is, mely ritmusra és dallamra is közvetíti a rajzfilm hangulatát. A felcsendülő muzsikák hivatottak a szóban forgó jelenet kedélyállapotát közvetíteni, amit maximálisan el is érnek. Ezek után mondható, hogy a Totoro nem csak a szemnek nyújt élményt, hanem a fülünknek is.

Történetünk a kisgyermekek és a felnőttek számára is sok élmény tartogat. Számomra az üzenet a gyermeki fantázia végeláthatatlanságán és erején alapult, melyet mi nagykorúak már régen elfelejtettünk. A kicsik számára ez az alkotás hozhat egy új és számunkra megragadhatatlan világot, amelyben minden elérhető és boldog perceket ígér. Általa felidézhetjük saját, gondtalan gyermekkorunkat, eszünkbe juttatja, hogy bizony nekünk is volt egy saját világunk gyermekként, ahová nyugodt szívvel rejtőzhettünk a világ elől, és ahol mindig segítő kezekre leltünk. Képzeletünk a következő generációban él majd tovább.

Cikksorozatunk folytatása következik!