Pár hete még biztos voltam abban, hogy a Sráckor fogja elvinni a legjobb film díját, most azonban inkább csak bizakodok. Tudniillik a Birdman egyre inkább jön fel, mondhatni a semmiből. Persze ismerjük az Akadémiát, nem arról híresek, hogy meg tudják jósolni később melyik film fog fent maradni a köztudatban. Mond valakinek az a cím valamit, hogy Hová lettél drága völgyünk? 1942-ben ez a film, vitte el az Aranypolgár elől a legjobb film díját. Az elől az Aranypolgár elől, amit a mai napig elővesznek filmes iskolákban. Alapmű, mely megelőzte a korát és az ítészek ízlését is. És igen, ezzel arra célzok, hogy még ha a Iñárritu Birdmanje nyer is, Richard Linklater alkotása már beírta magát az egyetemes filmtörténelembe.

A Sráckor története nagyjából annyi, hogy egy Mason nevű fiú (Ellar Coltrane) felnövését követjük végig tizenkét hosszú éven keresztül. Tényleg olyasmi ez, mintha belelátnánk az anyjával és nővérével élő fiú mindennapjaiba. Most, hogy ezt a cikket az Oscar gála napján írom, nagyobb a rálátásom a filmet ért kritikákra is. Egyrészt sokan fogják a sikerét a tizenkét évre. Példának a Harry Potter sorozatot hozzák fel, melyben ugyanúgy a szemünk láttára nőnek fel a szereplők. Ezt a megközelítést én nem is értem, mert az, hogy Harryék felnőnek az magának a könyvsorozatnak a folyománya, nem pedig a célja (értsd: lehetett volna egy trilógia belőle). Linklater célja egyértelműen az volt, hogy egy kissrác szemén keresztül láttassa a világot. Hiszen mi is gyakran érezzük úgy, hogy visszatekintve az életünk egyes pillanataira, teljesen más fénytörésben látjuk a dolgokat. A rendező eljátszik ezzel a perspektívával is, ránk, nézőkre osztva a mindentudó szerepét. A Sráckor nem egy nosztalgia-film. Igaz, párszor előjön az is: azt, hogy melyik évben járunk az éppen felcsendülő slágerből, vagy az aktuális nyári blockbusterek címéből tudhatjuk meg. Így lesz belőle igazi korlenyomat. Azonban alapvetően a család történetére fókuszál a lehető legvisszafogottabb módon: nincsenek benne érzelmes montázsok és a párbeszédek is teljesen hétköznapiak. Szinte az életük részeseivé válunk, láthatjuk őket felnőni, megöregedni, hogy aztán a tizenkét éves forgatási időből adódó hiátusokból magunk állítsuk össze a történet darabjait.

Ezek a felvillanó képek nagyon is koherensek. Lehet és kell is filmként rátekinteni, hiszen van eleje és vége. Masont folyton beégeti az idősebb nővére, úgy érzi semmiben sem kiemelkedő. Ahogy cseperedik, úgy találja meg a saját számítását, mígnem önálló individuumként a szülőktől elszakadva kezdi meg az egyetemet. Véget ér a sráckora és a film is. Ha külön-külön vizsgáljuk meg a karaktereket egy-egy apró történetet kapunk. Az apáét (Ethan Hawke), aki az új családjáért még egy tőle eltérő politikai nézetet is képes elfogadni; az anyáét (Patricia Arquette), aki korán feladta az egyetemet a családalapítás miatt és most a széthulló családot próbálja egyben tartani, valamint befejezni a tanulmányait. Az ő sorsa lesz mind közül a legtragikusabb. A film tehát egyaránt szól Mason szemén keresztül (ő minden jelenetben ott van) az őt körülvevőkről is. A tizenkét év és a remek alakítások pedig biztosítanak minket a film hitelességéről. Pusztán Oscarra gyártott lenne? Ugyan már! Ahhoz túl sok volt az áldozat és a kockázat (bármi történhetett volna a színészekkel) és nem utolsó sorban a szív és lélek.

Akár generációs-filmként is lehet tekinteni a Sráckorra, hiszen Masonnek, aki éppen beleesik az Y generációba, a történet végére igen markáns véleménye lesz a társadalomról és a közösségi oldalakról is. Ez alapján tökéletes társa Linklater X generációt feldolgozó Naplopók című filmjének. A rendező ért az érzelmek színreviteléhez, képes megragadni a pillanatot, több szinten értelmezhető Sráckora a független filmek királya lett. Effektek helyett az idővel játszott. Monumentalitása és visszafogott, dokumentarisa jellege miatt bérelt helye van a filmtörténelemben.