Tartalmas év volt a 2014, de filmnézésére mindig jutott idő, és jutnia is kell, ez fontos életfilozófiám, azonban nagy bajban voltam, amikor össze kellett állítanom a listámat. Rá kellett jönnöm, hogy kevés idei filmet láttam, amire ugyan nem illik büszkének lenni, ugyanakkor azt vettem észre, hogy sorra veszem elő a klasszikusokat, a számomra fontos jelentéssel bíró filmeket, mert teljesen más tanulsággal szolgáltak ezek fiatalként, és ma huszonévesként. Az a listám is érdekes lenne, azonban most inkább a 2014-es évből szemezgettem, a teljesség igénye és sorszámozás nélkül. 

Asuka02 listája:

Locke:

Steven Knight filmjéhez hasonlóval még nem találkoztam, ugyanez nem mondható el Tom Hardy színészi nagyságáról. Egyszerű karakterdrámáról van szó, ami sosem felejt el önnön létezésére reflektálni, éppen ezért tud önironikus is lenni. Eléggé nyomasztó, mert egy zárt térben játszódik, ezáltal te is úgy érzed, mintha a tér rabja lennel, miközben rákényszerülsz, hogy minden érdekeljen. Tom Hardy egyszemélyes showműsora ez, néha már az intimitás határát súrolja a játékával.

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Amíg Sas Tamás filmjei jelentik, jelentették a szórakozást a moziban, addig nem kérdés, hogy a hazai filmgyártás döglődik. Aztán jön a szemtelenül fiatal és karizmatikus frissen végzett Reisz Gábor, és diplomafilmjével egy generációt szólít meg. Ennél magyarabb már csak a kalocsai paprika lehetne vagy a családi veszekedés a vasárnapi húsleves fölött. Reisz Gábor filmje ugyan kicsit zsúfolt, mintha csak másfél órája lenne minden fontos dolgot bemutatni, mégis annyira szerethető és a miénk, magyaroké, hogy minden hibája fölött szemet hunyunk.

Halhatatlan szeretők

Jim Jarmusch biztos látta az Alkonyat-filmeket és érezte a világ fölött lebegő hatalmas vámpírkultuszt, amikor eszébe jutott egy intelligens és a szó minden értelmében gyönyörű filmet forgatni a vámpírokról, akik nem vegetáriánusok és járkálnak szikrázó kiscsillagként a napfényben, hanem művelt, a művészetekre és a világ apró rezdüléseire érzékeny lények, akik nem mellékesen vért isznak. Tom Hiddleston és Tilda Swinton párosa felejthetetlen, az operatőri munka gyönyörű, a kontrasztokra építkező filmben szinte elvész az ember.

Augusztus Oklahomában

Julia Roberts igen kényelmes színésznő, nem kapkod lélekszakadva a szerepekért, de ha felkínálnak neki egyet és ő rábólint, ráadásul megkapja maga mellé partnerként a színészóriás Meryl Streepet, akkor már az is élményértékűnek számít, ha nem csinálnak semmit a filmvásznon. Tracy Letts színdarabját John Wells adaptálta, és látszik, milyen alázattal nyúlt a többszörös díjnyertes színdarabhoz. A színészek egytől egyig remekelnek, a kisváros és a ház, ahol a pár napos cselekmény játszódik olyan zárt és fullasztó, nem csoda, hogy minden családi titok és sérelem kimondásra kerül. Az egyetlen környezet, ahol önmagunk lehetünk a család, éppen ezért egyszerre visszataszító és fenséges érzés ösztönből cselekedni, még ha ezzel mások, saját családtagunk lelkébe tiprunk, de az igazság sosem maradhat kimondatlan. Kevés film mer ennyire őszinte lenni.

Frank

Michael Fassbender Frank szerepében annak ellenére, hogy egy papírmasé fejben szlalomozott végig a vásznon, egyszerre kiszámíthatatlan, vicces, őrült és esendő beteg. Bővebben már egy kritika erejéig megemlékeztem a filmről.

X-men – Az eljövendő múlt napjai

Ugyan nem lett sem jobb, sem rosszabb, mint az Elsők, azért mégis mutat némi fejlődést elődjéhez képest. Képes érzelmet kiváltani, nem egy mutánsokról szóló akciófilm akar lenni, hanem dráma, ahol az egyén harcai és kudarcai az egész világra kihatással lehetnek. James McAvoy viszont pofátlanul egyszemélyes showműsort rittyentett a filmből, az egészet a hátán viszi, még ha ott van mellette Fassbender, McKellen vagy Stewart is. Hiába olvastuk a képregényt vagy kísértük figyelemmel az ezer és egy animációs sorozatot, az X-men tipikusan az a film, amire tiszta lappal ülünk be, mert megéri.

Csillagainkban a hiba

Ez egy olcsó hatásvadász film. Komolytalanul magyaráz egy olyan betegségről, amibe nap mint nap halnak bele az emberek, jogot formál viccet űzni a különböző fajtáiból. Az anya karaktere éppen ki lett bontva, de az apáé annyira jelentéktelen volt, mintha csak egy statiszta véletlenül sétálna át a filmvásznon. Ami tényleg pozitívuma volt a filmnek, azok a dialógusok és a soundtrack album. Miért néztem mégis végig?! Shailene Woodley miatt. Annyira ösztönösen mozog a kamera előtt, hogy egyáltalán nem érezzük furának a sminktelen arcát bámulni 2 órán keresztül, mert minden apró rezdülés nyomot hagy rajta, és a smink csak útjában állna ennek kifejezésére.

Nimfomániás 1-2

Lars von Trier végtelenül nárcisztikus személyiség, de ő legalább sosem tagadta, hogy nem az lenne. Ő az a rendező, aki megengedhet magának egy olyan filmes mozgalom megalapítását, ami az eszme tisztaságát hirdeti az individummal szemben. Hogyan volt képes egy ennyire öncélú rendező betartani a dogma szigorú szabályait?! Sehogy. Az Idióták elkészülte után tudatosan ment szembe a műfajjal, majd rendezett musicalt, horrort és katasztrófafilmet, de igazából teljesen mindegy, mit ad ki a keze közül, mert soha, egy percig sem tagadhatná le a rá jellemző öncélúságot. A Nimfomániással talán túl is lőtt a célon, mindent megmutat, mindent kimond, igazi botrányfilm.

Szél támad

1984-ben jelent meg Hayao Miyazaki első nagyjátékfilmje a Nauszika- A szél harcosa, ami egyből a legnagyobbak közé repítette a japán rendezőt. Meséi egyaránt szórakozást és tanulságot nyújtanak felnőtteknek és gyermekeknek is. 2014-es, utolsó filmje a Szél támad egy II. Világháborús japán repülőtervezőről szól, aki hányattatott sorsa mellett sem mond le egyetlen szenvedélyéről, a repülésről.