Több hónapnyi várakozás után megérkezett az új évad és vele együtt az új Doktor. Igazából mondhatnám, hogy meglepett a vegyes fogadtatás, de ugyan minek? Minden Doktor teljesen más, Capaldi esetében pedig ez hatványozottan igaz, ha két elődjét nézzük. A sorozat is pont így változik, ezért talán nem is csoda, ha megosztja a közönséget.

Matt Smith búcsúja, a The Time of the Doctor után járunk nem sokkal. A regeneráció épp megtörtént, Clara (Jenna Coleman) és a Doktor (Peter Capaldi) pedig a viktoriánus Londonban találják magukat. A rutinosabb nézőknek nem meglepetés: a Doktor az első részében általában csak keresi önmagát és ez itt sincs másképp. Capaldi remekül hozza a kicsit mogorva, és törődését néha igencsak leplező Doktort, aki maximum csak nyomokban emlékeztet a 2005-ös első évad óta bemutatkozott Doktorokra. Steven Moffat és csapata ezt ígérte és összességében be is tartották. Ez meglehetősen friss érzetet ad a szériának, ami nagyon is kellett, és ebben kiváltképp Capaldi és Clara a kulcsfigura.

Az első három epizód enyhén szólva hagy kívánni valót maga után. Az évad nyitása hosszabb körülbelül húsz perccel a kelleténél, és a jó, valamint rossz pillanatok váltakozása egy gyenge kezdéssé teszik. A második rész már tetszett, de nem az igazi. A harmadik részre viszont elértünk arra a pontra, hogy nem bírtam szusszal a hülyeségeket. A Robot of Sherwood c. epizódban ugyanis megtekinthetjük a világ legdegeneráltabb robotjainak támadását, egy gyenge sztorival és egy agyzsibbasztó befejezéssel. És itt jön be a képbe Capaldi, aki a játékával, és úgy en bloc a jelenlétével elviszi a hátán a egészet. Néhol maga is elgondolkodik, hogy jó-e az az irány, amerre tart, s a drámája talán ennyiben ki is merül. Innentől viszont nincs okom bántani az évadot. Hétről hétre azon kaptam magam, hogy egyre jobb epizódok követik egymást, és én magam is egyre inkább várom mi lesz szombat este. 

Clara karaktere is egyre több teret kapott, néhol kicsit túlzásba vitték a karakterizálását, de azért hálás vagyok, hogy érdemben próbáltak kezdeni vele valamit. Clara mellé megkapjuk Danny Pinket (Samuel Anderson) is, aki… Mondjuk úgy, hogy nem idegesítő, néha egészen jópofa, ám mégis kihasználatlan (főleg a Listen c. epizód miatt) karakter. Bántóan kihasználatlan, pont úgy, mint Missy (Michelle Gomez), aki köré kulminálódnak a 8. évad eseményei, már persze, ha szabad így fogalmazni. A színészek rendben vannak, Murray Gold egészen Hans Zimmer-i darabokat komponált, a látvány megfelelő (egy-két nagyobb kivétellel), a kutya mégis Missynél van elásva.

Ki az a Missy? Ez a kérdés szépen körbejárta az internetet, és bár túl nagy meglepetést nem okozott a végső megfejtés, véleményem szerint nagy potenciál rejlett benne, amit nem használtak ki. A finálé első része, a Dark Water az évad egyik legjobbja, míg az azt követő Death in Heaven az egyik leggyengébb. Ez jócskán megnehezítette a dolgomat, hogy mit is fogalmazzak meg végső értékelésként. A kihagyott ziccer talán a megfelelő szó: Danny Pink nem több mint a történetmesélés egyik eszköze, Missy pedig egy rejtély, ami csak lóg a levegőben egészen a fináléig, és amit ott kapunk belőle, az messze nem elég és kifejezetten csalódást keltő.

Végezetül ennyit tudnék mondani: a Doctor Who 8. évada nekem tetszett, sokkal jobban, mint a 7. Ennek ellenére a finálé sikeresen gondoskodott róla, hogy az évad különálló történeteit csak utalás szinten kösse össze, ami bizony azt az érzést kelti a nézőben, hogy ez az évad felesleges és kihagyható, mivel pár mondatban el lehet mesélni az érdemi történéseket. Olyan, mint mikor valaki egy helyben toporog, de azt mondom: jó ha valaki így tudja azt csinálni. Steven Moffatra azonban ráférne egy kis pihenés, és remélem, hogy a 9. évad nem áll meg annál, hogy csak szimplán jó legyen. 

Írta: Barkovics Alex

Megjegyzés: Hamarosan bepótlásra kerülnek a még be nem mutatott évadok.