„The things you own end up owning you.”

1999.

A film, ami felnyitja a szemed. A film, ami Oscar-díjat ugyan nem nyert, de több mint 980000 ember véleménye szerint csak egy ponttal marad le a tökéletes értékeléstől. A film, ami egy fordulatával úgy nyom bele a fotelbe, hogy percekig nem tudnál felállni. A film, ami talán személyes kedvencem.

FIGYELEM! A BEJEGYZÉS HELYENKÉNT SPOILER-T TARTALMAZ!

David Fincher a rendező, kinek nevét, ha bepötyögjük keresőnkbe, szinte mindent kiad, ami a mozi világához kapcsolható, rendező, producer, színész. Nem ez az egyetlen alkotása, ahol Brad Pitt szerepel és nem is ez az egyetlen nagy filmje. A színészgárda kiegészül még nem kisebb nevekkel, mint Edward Norton vagy Helena Bonham-Carter. Laikusként, alakításukban nem találok kivetnivalót, a megformált karaktereik egyediségéhez tökéletesen passzol Pitt extravagánssága, Norton egyszerűsége vagy Helena sokoldalúsága.

A sztori egyszerű emberi vágyakról szól- szabadságról, szerelemről, lázadásról, tettvágyról-, egy beteg ember szemszögéből. Érdekes keretet ad, elindulunk az insomniától és eljutunk a skizofréniáig, ez alapján egy örült szenvedésére gondolhatunk, de a lényeg az, ami a kettő közt történik…Ez az ember elkezd élni, teljesen kibontakozik, titkos vágyait elégíti ki- bár erről csak ő nem tud. Vagy mégis? Ki is ő egyáltalán?

Egy látszólag átlagos ember, átlagos világába csöppenünk, kinek a túl átlagos élet már nem hoz mást, mint gyötrelmeket. Elkísérjük munkába, az élete monotonitását követjük, mígnem végső elkeseredésében gyógyszerekhez fordulna, de orvosa egy elejtett félmondata után önsegítő csoportok találkozóira kezd járni. A film egy új fogalommal ismertet meg: csoportfüggőség. A szenvedő hős a nála szerencsétlenebbek kínjaiból nyer erőt. De mi történik, ha valaki a környezetében nem szenved eléggé? Mikor Marla megjelenik az összes csoportban, az addigi furcsa idillnek vége. Aztán következik a Harcosok Klubja…. A társaság, mely egy parkolóból indult, a föld alá rejtőzött, majd országosan terjeszkedni kezdett. Két dühös, félmeztelen ember véresre püföli egymást, majd baráti kézfogással távoznak. Ez megy hétről-hétre, egyre több embert megmozgatva. A cél nem az erőszak, a cél a feszültség levezetése, egymás és önmagunk kiismerése. Mikor a Klub kinövi a pincét, hadsereggé alakul és valami beindul. Valami, ami ellen küzdeni nem tudsz, valami, amit már csak elfogadni érdemes. Az elsőként megismert karaktert egy percre sem engedjük el, ő a saját élete narrátora.
2 óránk van arra, hogy lássuk, hogy lehetséges a fejlődés, a felemelkedés, a folyamatos romlás mellett.  Munkahelyi zűrök, lakástűz, betegség-és mégis a teljes elégedettség felé tart, majd a film erre is rácáfol. Rácáfol, s a fordulat, mellyel ezt teszi képes teljesen lesokkolni és ez az, ami elvezet a végleges megoldáshoz. Talán épp ezért fogott meg ennyire.

A sztori tengelye a három fő karakter egymással való találkozása, közös életük.
Edward Norton szerepe szinte beazonosíthatatlan. Hívják őt Jacknek, Corneliusnak, Travisnek, Rupertnek és Tylernek is. Ugyanaz az ember, de mégis más insomniásként, csoportfüggőként, a Harcosok Klubja alapítójaként vagy betegségére rádöbbenő skizofrénként.  Egyszerű és hiteles játékot kapunk. Egy jelenetben, mikor  Fincher azt kérte, tényleg üsse meg Pittet, annak valós fájdalmát látván Norton elnevette magát, ez az elkészült filmbe is belekerült.
Tyler Durden jóval egyszerűbb mégis egy megfoghatatlan karakter. Pár filmben Brad Pitt számomra kicsit sok volt, de erre a szerepre mégis ő a tökéletes választás, hisz ami nekem egy átlag ember megformálásához sok volt, a nagyképű, vagány, óriási küldetéstudattal rendelkező Tyler alakításához tökéletes, ezzel alkotva óriási kontrasztot közte és a mondhatni szürke életet élő narrátor között.
A film rengetegszer utal Edward Norton és Brad Pitt speciális „kapcsolatára”. Például, amikor a buszon utaznak, Edward Norton csak egy buszjegyet vesz. Később, mikor amikor együtt ülnek a kocsiban, amit Tyler vezet, Edward Norton is a vezetőülésről száll ki. Mielőtt Tylert megismerjük, négyszer villan be a képbe.

Elena Bonham-Carter a mű szenvedő hősnője. A tökéletes igénytelensége mellett mégis elvárásai vannak, ezzel is ellentmondásossá téve Marla karakterét. A maga 152 centijével a két 180 centiméternél magasabb színész mellett végig óriási „holdjárókban” forgatott, így mi semmit sem érzékelünk  a közel 30 centis különbségből.

Amit a film egy lebilincselő mozi élményen túl ad, az az a mondanivaló, ami megtalálható nagyon sok filmben, de ritka, ahol ennyit kell küzdeni a főhőssel, míg átadja az üzenetét, amit nekünk szán. Ebben a filmben semmi sem hull csak úgy az ölünkbe, de mindent megtudunk, bár előtte okozhat pár feszült percet…
Nem ad választ azokra a kérdésekre, hogy miért is élünk, mit is akarunk, mire pocsékoljuk az időnket, mit veszthetnénk el, mi az elképzelésünk a jövőről, elégedett vagyunk-e az életünkkel. De minddel foglalkozik és a megnézése utáni percekben biztosan elgondolkodunk, hisz ezek a mi problémáink. A film erős túlzásokba esik, de a problémák sajátok.

Míg Raymond K. Hessel egy pisztolycső hideg érintésétől, mi 2 óra filmezés után nézünk bele a tükörbe és annyit mondunk: wow…

És milyen jól esne néha valakinek tényleg bemosni egyet.

„The first rule of Fight Club is: you do not talk about Fight Club…”