Bret Easton Ellis 1985-ben mindössze 21 éves volt, amikor a mára már kultuszregénynek számító Nullánál is kevesebb című regénye megjelent. Fiatal kora ellenére olyan markáns világnézet jellemezte művét, amely összefüggésrendszereiben nem csak generációját szólította meg, de az irodalomtörténészek azon csoportját is, akik elsőre kétkedésüket fejezték ki mind a személye, mind a könyve kapcsán. Munkássága a 60-as években megjelenő posztmodern minimalizmussal köthető össze, egy olyan műfajéval, mely legnagyobb jellemzője a redukált személyiségábrázolás, a valóság technikai médiumokban való megjelenítése, a társadalmi szerepek eltűnése vagy felcserélődése és az úgynevezett x generáció céltalan identitáskeresése.
Az Amerikai pszicho c. regénye 1991-ben jelent meg, és a filmvilág viszonylag hamar, már 2000-ben filmes adaptációval reflektált a sokak által vitatott, sőt elítélt könyvre, azonban mielőtt belekezdenék a kritikámba, talán érdemes pár szót ejteni az adaptálhatóság kérdéséről, természetesen a teljesség igénye nélkül. Federico Fellini szerint ,,minden művészi alkotás abban a dimenzióban él, amelyben fogant, amelyik a kifejezési formája; eredeti nyelvéből áttenni, áttelepíteni másikba, egyenlő a megtagadásával, megsemmisítésével. Amikor a film irodalmi szöveghez nyúl, az eredmény legjobb esetben is csupán illusztratív átültetés”, és az olasz rendező véleményét (sajnos) egy sor hollywoodi film hivatott alátámasztani. Virginia Woolf egyik leghíresebb regénye, Az órák 2002-es adaptációja hiába ért Oscart Nicole Kidman számára, a könyv filmre való átültetése mégsem sikerült teljes mértékben. A pszicho-narráció egy olyan autokratikus elbeszélői mód, amely a szereplők lelki folyamatát mutatja be, és mint narratopoétikai elv, csakis a regényben nyer létjogosultságot. Ezeket a lelki folyamatokat igen nehéz átültetni, de nem lehetetlen vállalkozás, csak helyesen kell alkalmazni a filmes nyelvet. Gács Anna és Gelencsér Gábor Adoptációk. Film és irodalom egymásra hatása c. kötetében az adoptáció és az adaptáció integrálhatóságára keresi a választ. Az adaptáció (mint átdolgozás) a latin ad-apto (hozzáilleszt, valamire alkalmaz) szóból ered, és ilyen értelemben jelenti irodalmi művek filmre való átdolgozását. Az adoptáció (mint örökbefogadás) pedig az ad-opto (maga mellé választ, magához vesz) szóból származik, a film visszahatását jelenti az irodalomra. A film tehát adaptálja az irodalmat, az irodalom pedig adoptálja a film bizonyos módszereit, így az adoptáció a művészi befogadás metaforájaként bontakozik ki. Fellini tipizáló szavai az irodalmi szöveg filmre való átültetéséről erősítik vagy cáfolják az adoptáció/adaptáció integrálhatóságát Bret Easton Ellis Amerikai pszichója filmváltozatában?
Fontos megemlíteni egy ennyire brutális, nyers erőszakot felvonultató film esetében, hogy a rendezői székben egy nő foglalt helyet. Mary Harron munkássága csúcspontjának számító Amerikai pszicho előtt és után sem rendezett nagy költségvetésű vagy kritikai visszhangot keltő filmeket, viszont vendégrendezőként a Sírhant művek, a The L world és a Hármastársak sorozatok egy-egy epizódjait jegyzi. Patrick Bateman szerepére az akkor 26 éves Christian Bale-t szerződtették, aki ugyan nem volt ismeretlen hollywood világában, hiszen első komoly munkáját 13 évesen kapta A Nap birodalma Jamie-jeként, amelyet Steven Spielberg rendezett. Karrierje szempontjából egy ilyen kis költségvetésű, függetlenfilmben szerepelni mindenképpen jó ötletnek bizonyult.
Patrick Bateman, huszonhat éves yuppie a Wall Streetről; intelligens, jóképű, elegáns és gazdag fiatalember. Lételeme a csillogó felszín: a legdivatosabb és legdrágább holmikban jár, a legfelkapottabb éttermekben vacsorázik barátaival és soros barátnőivel, véleménye a zenétől a politikáig mindenről naprakész. De Bateman valójában értéket, mértéket nem ismerő pszichopata szörnyeteg, aki a belsejében tátongó űrtől szexorgiákkal, egyre rafináltabb kéjgyilkosságokkal, sőt kannibalizmussal igyekszik menekülni – mindhiába. A film nagyszerűen érzékelteti ezt a felszínes világot, és a könyvben a divatmárkák untig listázott oldalai a képernyőn teljesen jól működnek. Minden szereplő haja kényes precizitással van belőve, az öltönyök makulátlanok és gyűrődésmentesek, az éttermek és a diszkók tele vannak gyönyörű nőkkel, márkás italokkal és rengeteg kokóval.
A kezdő képsorokban egy éttermi jelenettel indít a film, és már az első percekben tudatosítja a nézőben, hogy a közel másfél óra alatt a gazdagok világába nyerhet betekintést. Patrick lakásában például semmi otthonosság nincs, mintha egy lakberendezési magazin lapjai elevenedtek volna meg, sőt, a belső tér szinte puszta díszletként funkcionál. Bateman noha valódi entitás, de nem az individuális ember ábrázolásának tesz eleget, hanem az ember mint sorozat, mint szimulákrum koncepciójának kifejeződése, ezért az individum, mint olyan, a tárgyak által teremtődik meg. A teste és a lelke amorf, határok nélküli létezését bemutató gyönyörű képsorokat láthatunk a reggeli torna közben. Maszkkal az arcán, a kifacsart pózokban ott van mindaz az anyagnélküliség, amivel ő maga is tisztában van, és mire a maszk lefoszlik róla, rájön, hogy egyszerűen nem is létezik. Erre a film többször rá is játszik. Sokszor, ha beszél, csak a hangját halljuk, de arcot nem társítunk mellé, ezért sem olyan meglepő, ha éppen összekeverik valakivel. Egy magára valamit adó film esetében a fájóan kidolgozatlan karakterek miatt igencsak bosszúsan mordulhatnánk föl, de az Amerikai pszichó éppen erről szól. Nem kell megismernünk a főszereplő barátait, a kedvesét vagy a munkatársait, mert egyszerűen felesleges.
Na és hogyan kerül ábrázolásra Patrick Bateman lelkivilága?! Túlontúl szimbolikusan. Kis adagokban némi erőszak, majd brutalitás, végül vérengzés, aztán egy kiadós kannibalizmus. Eleinte még csak arra kapjuk fel a fejünket, hogy Patrick horrorfilm alatt edz, aztán már ki is belezett egy hajléktalant, végül elérkezünk ahhoz a jelenethez, amiről már annyi mém született az interneten. Igen, a baltás-táncos-zenés. Minden groteszksége ellenére itt mutatkozik meg az a finom határmezsgye, amin a film és könyv egyensúlyoz. Nyers erőszak és elégedettség csillog a szemében, miközben egy merő véres massza az arca, de amint lehiggad, a véres maszk eltűnik, és jobb profilból már egy teljesen szokványos arc néz vissza ránk. A prostituáltak meggyilkolása szimbolikusan a saját szerelmi életének kudarcát reprezentálja, de olyan jelenet is akad, amiben a keresztrejtvénybe csakis a hús és a csont szavakat írja be, vagy amikor a noteszébe nem a napirendje kerül be, hanem a saját torz elméje erőszakos képzelgései.
Mint már kifejtettem, a pszicho-narráció filmre való átültetése igen nehéz, és ezzel Harronnak is meggyűlik a baja. Nem tudott egy olyan összetett lelki folyamatot reprezentálni, mint Patrick Batemané, ezért a film vezérfonalává a gyilkosság után nyomozás lép. Donald Kimball nyomozót Willem Dafoe kelti életre. Színészi játékában nyoma sincs rendőri gesztusoknak, nem egy szokványos zsaru karakterét kívánja megjeleníteni. Kívülálló alakja csupán a történéseknek, akárcsak a néző.
Tisztában vagyok vele, hogy a filmet előbb láttuk, mint a könyvet olvastuk, mégis azt mondom, megéri felütni azt a könyvet. No nem azért, mintha bármiféle választ kaphatnánk a kérdéseinkre. Viszont ha egy baráti csevej alkalmával egyik kedves barátunk azt találná mondani, hogy vissza kell vinnie egypár videót a kölcsönzőbe, azért kezdjünk el gyanakodni.