Őrült zseninek, meg nem értett művésznek születni kell, ez nem valami olyasmi, ami gyakorlással elsajátítható, éppen ezért az emberek többsége furcsán néz ezekre a különcökre, megbélyegzi őket, mert eltérnek a normától, a megszokottól, azonban létezik egy kis százalék, aki a saját középszerűségéből fakadó sikertelenségét azzal próbálja kompenzálni, hogy foggal-körömmel harcol ellene.

Jon is egy ilyen figura a maga középszerű életével és tehetségével. Bármennyire is próbálkozik a dalszerzéssel, mindig a saját maga korlátaiba ütközik, és ez vicces, nagyon is az. A kezdő képsorokban hazafelé sétálva a mindennapjaiból merítve ihletet dalszöveget rögtönöz, de hatalmas klisébe fullad, és amikor már azt hittük, hogy kimosolyogtuk magunkat, hősünk hazaérve felrohan a szobájába, hogy a szöveg mellé zenét komponáljon, és a moziban a néző végképp felröhög azon, amikor Jon rájön, hogy már egy létező dal zenei alapját játssza egy ideje. A másik végletet Frank képviseli különcségével, ami abban nyilvánul meg, hogy egy hatalmas papírmasé fejet visel, és úgy általában szembemegy mindennel, ami hétköznapi, mert ő a saját ütemére lépked.

A filmben akkor ér össze igazán ez a két világ, amikor kivonulnak a természetbe, hogy felvegyék a Soronprfbs új cd-jét. Igen, ez a zenekar neve, és természetesen nem Jon volt az ötletgazda, hanem Frank, és a zenekar tagjai legalább annyira őrültek, avagy tehetségesek, ezt mindenki döntse el maga, mint a frontemberük, és az egyedüli kilógó láncszem ebből a csapatból Jon. Hogy mennyire különc és egyedi ez a banda, talán elég csak annyit mondanom, hogy a zenei alapjukat a természetből, a mindennapok hangjaiból kölcsönzik, legyen szó egy becsukódó ajtóról, a tücskök ciripeléséről vagy a futásból nyert lábdobogásokról. Minden egyedi és utánozhatatlan. Ha egyetlen negatívummal kellene élnem, talán azt kellene kiemelnem, hogy annak ellenére, mennyire természetközeli életet élnek, a vásznon alig érzékelünk ebből valamit, inkább egy beszűkült teret kapunk, és ebben a zárt kis világban elevenedik meg előttünk a zenekar. A mellékszereplők egy-egy szemléletét képviselik az életnek. Ott van a francia gitáros, aki hanyag eleganciával, anyanyelvi monológokkal színesíti a játékidőt, vagy a zárkózott, goromba dobos csaj, és végül a gúnyos, szarkasztikus, teraminon játszó Clara. Frankkel olyan egységet alkotnak, amibe Jon soha nem fog tudni bekerülni, és bármilyen ilyen irányú erőfeszítése szatirikus felhangot kölcsönöz tetteinek.

A helyzetkomikum adott, a dialógusok jól megírtak, és a színészek számára jutalomjáték volt a film. Jont az ír színész, Domhnall Gleeson játssza, aki az utóbbi időben kivívta nemcsak a kritikusok, de a nézők tiszteletét is, és már korántsem Bill Weasleyt kiáltanak a moziban, ha meglátják egy-egy filmben. Amikor még csak trailer formájában találkoztam a filmmel, kissé furcsállottam Maggie Gyllenhaalt Claraként, szinte úgy nézett ki, mint Morticia Addams feminista kiadása, de később rájöttem, hogy keresve sem lehetett volna jobb színésznőt találni a szerepre. Michael Fassbender Frank szerepében, annak ellenére, hogy egy papírmasé fejben szlalomozott végig a vásznon, egyszerre kiszámíthatatlan, vicces és őrült, azonban aki egy könnyed zenés vígjáték reményében ült be a moziba, az csalódni fog, bár remélem, hogy inkább pozitívan, ugyanis amikor lekerül a maszk, a képzelt és valódi realitás egymásba csúszik. Fassbender utolsó percei Frankként meghatóak, mert a hatalmas fej nélkül ez a férfi nem más, mint egy mentálisan beteg ember, és amikor az énekli, hogy I love you all, az mindenkiben elindít valamit, de azt már fogalmazza meg ki-ki a maga módján, ha tudja. Vigyázat, a zenei elemek élvezete az Aviciin, David Guettán és Pitbullon szocializálódtak számára eltérő intenzitást mutathat!