Tehát 2005. március 26-án visszatért a Doctor Who a BBC-re Russell T. Davies showrunner vezetésével. A közönség aznap szemügyre vehette a kilencedik Doktort, Christopher Ecclestont, miképp teljesít a szerepben. Először is szeretném leszögezni: ez a sorozat a kedvenceim közé tartozik, ennek ellenére az első évad egy gyenge láncszem számomra, így talán lehúzónak tűnhet a többsége annak, amit a továbbiakban írni fogok.
Figyelem! Gyorstalpaló lévén a szöveg spoilereket tartalmazhat!
Volt egy barátom, akivel egy nap megállapodtunk: ő megnézi a Trónok harcát, cserébe én a Doctor Who-t. Az első pár rész alapján komolyan átgondoltam, hogy mire is vállalkoztam. Miért szeretik ezt az emberek? – kérdeztem magamtól. Támadó műanyaglények, futkározó malacemberek, stb. Nem nagyon tudtam mit kezdeni az egésszel. Ami bennem tartotta a reményt, az a második epizód volt. Kételyek között ültem, nagyjából a hetedik részig, mikor magával rántott a sorozat.
A kilencedik Doktor már egy háborút viselt, haraggal fűtött Doktor. A mozifilm és a sorozat pilot epizódja között lezajlott a Time War (én így fogom hívni), ami a Time Lordok és a Dalek faj hatalmas csatája volt. A háború során az egész univerzum sorsa veszélybe került, ezért a Doktor a Moment nevezetű fegyver segítségével elpusztította mindkét fajt. Rose Tyler (Billie Piper) egy napon egy különös esemény során belefut a Doktorba. Miután elszakad tőle, megpróbálja kideríteni, ki vagy mi ő. Ez az alapfelállás, amit hellyel-közzel, ám végül sikeresen véghez visznek. Mondhatnám úgy is: az idő és tér bármely szeglete, hol szeretnél kezdeni? Egy ilyen utazást kevesen utasítanának vissza.
Christopher Eccleston Doktora nagyon jó, remekül átadja a fájdalmat, ami számára annyi: egyedül maradt. Rose lesz számára az első társa, akit magával visz, így a kötelék kettejük között nyilvánvalóan rendkívül erőssé válik útjuk során. Jack Harkness (John Barrowman) is nagyszerű karakter. A Doktor, Rose és Jack triója remekül szuperál, s a legfontosabb momentumnál, a finálénál csúcsosodik ki. A színészek jól teljesítenek, gyengébbek persze vannak, az összkép mégis megfelelő. De ha tetszett a történet, a karakterek, mi lehetett a bajom?
Ez a sorozat sok, legalábbis hatalmasnak tűnik elsőre, amit az sem könnyít meg, hogy összefüggések terén ez viszi leginkább a prímet a ma létező franchise-ok között, ami a sorozat részleget illeti. Ezt a tényt az epizodikusság miatt nem akartam elfogadni, de a vég így is meglepett. Minden évad egy történetet mesél el, kitérőkkel, különböző kalandokkal, érdekes karakterekkel, fajokkal, szörnyekkel, mindezt úgy, hogy teljes értékűen folytatja az azt megelőző évadot. A CGI gyenge, ezzel kár vitatkozni, itt-ott persze kivételek akadnak, de az első évadban még azért bőven lelhetők kivetnivalók. Szerencsére ezzel a készítők is tisztában voltak, ezért a különböző fajok valóban maszkmesterek munkái, a helyszínek meg felépített díszletek. Ám a látvány minősége egy idő után cseppet sem fog érdekelni a történet miatt. Habár az első évad a sztoriban nem domborít olyan hatalmasat, mint soron következő utódai, mégis kitesz magáért, hogy ösztönözze a nézőt a folytatásra. A történet a kezdeti sutasága, a lények néha gagyi kinézete ellenére nagyon magával ragadóvá válik, olyannyira, hogy mikor észbe kaptam, már végeztem a hetedik évaddal és vártam az 50. évfordulós különkiadást. De kicsit előre szaladtam.
Christopher Eccleston sosem volt Doctor Who rajongó, egy évadnál többet nem vállalt el, így a háborút megélt veterán Doktor vele együtt elhagyott minket. Az évad jó, minden dicséretem és szidalmam ellenére szimplán csak jó, ugyanis a kezdeti nehézségek, a rossz és a jó, mesteri tulajdonságok és húzások épp kiegyenlítik egymást. A Doktortól kénytelenek voltunk elszakadni az első évad fináléjában, ahol átvette tőle David Tennant a stafétabotot. És innentől vált a sorozat eggyé a kedvenceim közül.
