Mielőtt belekezdenék a kritikába, szeretném megemlíteni, hogy az alábbi cikkel hivatalosan is elkezdjük a múlt évi Oscarra várva cikksorozatunk második szezonját. Ezekben az írásokban az Oscar esélyes filmekről olvashattok majd. A korábban megjelent írásaink is megkapják az Oscarra várva címkét, hogy az érdeklődők könnyebben megtalálják ezeket a publikációinkat. 

Tom Hooper a 2010-es Király beszéde után ismét gálázni vágyott, ezért elkészítette A dán lányt, ami ugyan tökéletes Oscar-anyag, hiszen az idei szezonban összesen négy jelöléssel fut - ebből kettő a színészi teljesítménynek szól -, mégis elsikkad és bedarálja a személyt és annak történetét, akiről és amiről mesélni akar.

Mammon a pénz és az anyagi javak istene a Bibliában. Alakja a filmesek képzeletét is számtalanszor megmozgatta, gondoljunk csak az Oliver Stone-féle Tőzsdecápákra vagy Martin Scorsese és Leo "KapjonmárOscart" DiCaprio szexszel és droggal fűszerezett remekére, A Wall Street farkasára. Az egyébként komikus rendező, Adam McKay most újra elkalauzol minket a pénz mocskos és büdös világába egy fájóan aktuális témájú mozival, melyet valós esemény ihletett. A nagy dobás ráadásul egy igazi sztárparádé; Ryan Gosling, Steve Carell, Brad Pitt és Christian Bale. Csalogatóan hangzik?! Ugorjunk fejest a dollárhegyekbe és nézzük meg mi áll mögötte!

Mostanában eléggé le vagyok maradva a képregényekkel, főleg azokkal, amelyek nem a két nagy kiadó csemetéi (Marvel, DC), szóval ideje volt felhoznom magam egy-két címből. Ezek bár futnak egy ideje, a blogon még nem volt szó róluk, és egy újszülöttnek minden vicc új, vagy miként tartja a mondás.

Edgar Wright korunk egyik legeredetibb, ám sajnos kevéssé ismert rendezője. Filmjei (mint például a Scott Pilgrim a világ ellen) sorra buknak meg Amerikában, pedig bővelkednek kreatív ötletekben, tele vannak humorral és szívvel, szórakoztatóak, önreflexívek és még mondanivalót is közvetítenek. Cikksorozatomban Wright három filmjét kívánom bemutatni, a Haláli hullák hajnalát, a Vaskabátokat és jelen cikk tárgyát, a Világvégét. E három filmet Cornetto-trilógiaként is szokták emlegetni, ugyanis (bár nem folytatásai egymásnak, de) utalások sűrű hálója, hasonló témák és motívumok fűzik őket össze, nem is beszélve az azonos színészekről és hasonló szerepköreikről.

A XXI. századi embernek már nem kell bemutatni a gépek lázadását, hiszen az első robottal ami elvette egy ember munkáját, már megkezdődött a folyamat. Persze az optimista propaganda azt sulykolta belénk, hogy a robotok helyettünk fognak dolgozni és mi szabadon élhetünk. Ma már tudjuk, hogy minden automatizáció emberek százainak, ezreinek a munkáját teszi feleslegessé. Egyre több berendezést kötnek hálózatba és egyre jobban terjednek az okos eszközök. Már nem csak a telefonunk, a tévénk és a hűtőnk okos, de lassan már autót sem kell vezetnünk, mert azt is egy program teszi meg helyettünk. Egyre inkább kiszorul az ember az életből, és akkor még nem beszéltünk a mesterséges intelligenciáról.

A törvényen kívüliek mindig is megmozgatták az emberek képzeletét és a világ bármely pontján egyfajta kultikus rajongás és mítoszokba oltott tisztelet veszi őket körül, legyen szó az angol sherwoodi erdő Robin Hoodjáról, az amerikai Jesse Jamesről vagy az ausztrál Ned Kellyről. A magyar ugaron ezt a tiszteletet és kultuszt leginkább a Szöged környéki puszták bötyárja, Rózsa Sándor vívta ki magának. Alakjáról számos monda, regény, népdal és filmes feldolgozás született, melyek mind a klasszikus mitológiára építenek; Rúzsa Sándor, a magyar puszták igazságosztója. Cserna-Szabó András 2015-ben megjelent könyvében azonban igencsak szembe megy a Sándorral és a szegénylegényekkel kapcsolatban kialakult romantikus elképzeléssel. Vérgőzös és elmebeteg bötyárhistória ez a XIX. század Ambrus Attilájáról.

Kicsit késve néztem meg a Luther negyedik évadának befejező részét, ezáltal a kritika is csúszva érkezik, de nem ez a legnagyobb baj. Ugye a negyedik évad két részből áll, és sajnálom, hogy nem egyben néztem mindkettőt, aki még nem nézte volna, annak feltétlen ezt javaslom, már csak azért is, mert sok visszautalás volt az előző évadokra, amikből nekem már semmi nem esett le, olyan rég láttam. Abból a szempontból nehéz értékelnem az egészet, hogy az előző évadok (elsősorban az első kettő) elég magas mércét állítottak fel, aminek nehéz megfelelni, főleg, ha a készítők amúgy is el vannak foglalva minden mással. A negyedik simán működhetett volna egy jó kis tévéfilmként, még úgyis, hogy szét van szedve, mert annak ellenére, hogy én sok időt hagytam ki a két rész közt, napnyi különbséggel voltak leadva, ha jól tudom. Ezt már csak az is támogatta, hogy a „heti eset” igazából mindkét részben ugyanarról a sorozatgyilkosról szólt. Az első rész kritikájában már leírtam, hogy nekem mennyire tetszett a nyitás, nézzük most a zárást. Igyekszem nem sokat ellőni a történetből, hogy megmaradjon az élvezhetősége, de értelemszerűen belefuthatok spoilerekbe.

Január 14-én, 69 éves korában elhunyt Alan Rickman angol színész. A mai generáció a Harry Potter filmekből ismerheti nevét, amiben Piton professzornak kölcsönözte karakteréhez méltó színészi játékát. Ám e franchise-on kívül még sok más alkotás fűződik a nevéhez, melyekben lehengerlően nyugodt, kimért színészi játékával mesterien formálta meg rászabott szerepeit, többek között a Drágán add az életed főgonoszaként vagy a Sweeney Todd című film Turpin bírójaként véste magát az emberek emlékezetébe. A színész emlékére a Kritizátor feleleveníti pályájának egyik remekművét, a Parfüm: Egy gyilkos története című filmet. (2006)

Leonardo DiCaprio nevét talán már a legtájékozatlanabbak sem keverik össze az itáliai polihisztorral, Leonardo da Vincivel, hiszen számtalan filmben bizonyította talentumát és talán ő az egyik legsokoldalúbb hollywoodi színész. Játékának színvonala szinte mindig átlag feletti és talán éppen ez a baj vele, hisz ha valaki mindig átlagon felüli teljesítményt nyújt, az nem olyan feltűnő és érdekes, mintha csak alkalmanként tenné ugyanezt. Talán ez az egyik ok, amiért az Akadémia ennyire méltatlanul mellőzi őt az Oscar-gálákon. A Birdman rendezője, Alejandro González Iñárritu legújabb filmjében emberfeletti próbának tette ki a stáb minden tagját, elsősorban a színészeket, hogy az igaz történet ihlette szenvedéstörténet hitelesen jelenjen meg a vásznon. Ha valami, akkor ez azért már elég kell legyen az Oscarhoz, nem igaz?!