Eltelt egy újabb év, ezúttal is szoríthatunk kedvenceinkért, hogy díjazottak lehessenek. Csak úgy, mint múlt évben, most is élőben közvetítjük az aktuális történéseket, hogy ne maradhassatok le semmiről. Lélegzetvisszafojtva várjuk az idegen nyelvű kategória nyertesét, szurkolunk a Mad Maxnek és A visszatérőnek, és talán DiCaprio is végre megkapja a hőn áhított díjat. Holnap hajnali fél 3-tól tartsatok velünk, mert J103Baronskival és Mendax Durdennel karöltve, fáradságot nem ismerve osztjuk meg veletek a legfrissebb történéseket. A tovább után az elejétől a végéig elolvashatjátok a gála történéseit, aminek két kiemelkedő pillanata is volt, az egyik Leo díja, a másik pedig a Saul fia győzelme. 

Az utóbbi időben egyre nagyobb népszerűségnek örvend a könyvek minisorozatokban történő feldolgozása, mint pl. az Amazon-féle Az ember a Fellegvárban Philip K. Dick regénye alapján. Valami hasonlóval készül  a Hulu is, azaz Stephen King 11/22/63 című regényét viszi vászonra egy 8 részes minisorozat keretében. Reméljük, hogy nem fullad érdektelenségbe, mint a fent említett Amazon sorozat, amit én az ötödik részig tudtam nézni, és utána már semmi sem késztetett a folytatásra.

De nézzük, miből lesz a cserebogár, azaz beszéljünk egy kicsit a könyvről és a történetről.

A regény főszereplője Jake Epping, egy kisvárosi angoltanár, aki nemrég vált el a feleségétől, és úgy érzi, hogy az élete már fabatkát sem ér, pedig még csak most töltötte be a harmincat. Hogy egy kis mellékest szerezzen, elvállalja a felnőttképzésen történő tanítást is, ami az egyik legunalmasabb munka. Szinte minden nap betér Al bisztrójába, amit a tanítványai és a munkatársai is nagy ívben kerülnek, így nyugodtan tudja elfogyasztani kétes eredetű Fatburgerjét.

Vannak olyan írók, akiket olvasva nagyon kicsinek érzem magam. Umberto Eco is ezen személyek közé tartozik. Hatalmas, szinte lexikális tudással felvértezve, olyan természetesen és folyamatosan ír, hogy az ember a művét olvasva egyszerűen beleszédül.

Jelen kötete, mely az első írás címét is viseli, különböző konferenciákon, megnyitókon és újságoknak írt beszédeit és gondolatai foglalja egy csokorba. Vannak ezek között érdekes, izgalmas, megvilágító és mondjuk ki, számomra unalmas írások is. Talán akkor kezdem a számomra unalmassal, mely talán csak a tárgya miatt nem tudta felkelteni az érdeklődésem, ez pedig A lista mámora. Ezen írásban a listákról értekezik Eco, feltárva az idők kezdete óta napjainkig jelenlévő listákat, mely minden ember életében ott van, mégsem foglalkozunk kellőképpen vele.

A Better Call Saul pilotjában semmi érdemi dolog nem történt, ami előre vitte volna a történetet. Ez noha teljes mértékben nem igaz, mégis, kis igazság van benne. A másik kérdés az, hogy ez a belezökkentés a sztori folytatásába még így is hogyan sikerülhetett ilyen jól? Anno a Breaking Badet is a sztori mellett a karakterek vitték a hátukon, és ez itt sincs másképp. A Saul első évada meggyőzött minket, hogy Vince Gilligan és Peter Gould nagyszerűen értenek figuráikhoz, azok megalkotásához és használatához. A Saul megtanult önálló lenni, ez a trend pedig a második évaddal se fog feledésbe merülni.

Már az első ízelítők napvilágra kerülésekor felfigyeltem a Bakelitre, és a Scorsese-Jagger duó csak fokozta ezt az izgalmat, így hát érdeklődve vetettem bele magam a pilotba és vártam a csodát, amit az előzetes ígért. Na meg az előzetesek alatt hallható eszméletlen zene is vonzott, valamint nálam is a rock volt az a műfaj, ami elindított mértéktelen zene iránti éhezésem útján.  

Robert Zemeckis munkásságát, úgy érzem, nem kell bemutatni a filmrajongóknak. Szinte minden műfajban kipróbálta magát és számtalan örökzöld klasszikust tett le az asztalra. Ezúttal egy olyan témát igyekszik bemutatni, amit minden felnőtt és gyermek szédülettel vegyes rajongással nézhet; a cirkuszok és a kötéltáncosok világát, ráadásul mindezt IMAX 3D-ben. Tériszonyosok vigyázat!

Igen, mélyen tisztelt elvtársak, végre elérkezett a pillanat, amiért roppant hálásak lehetünk. Hosszú évek után önálló filmet kapott az egyik legellentmondásosabb, legdurvább és legviccesebb Marvel figura, ennek eredménye pedig egy elborult akcióvígjáték és paródia egyvelege. Nyáladzó geekek és más témákra gerjedő pasik milliói rohamozták meg a jegypénztárakat, akik a tavalyi Valentin-napi moziért akartak bosszút állni barátnőiken. A számok önmagukért beszélnek, úgyhogy lássuk, miről is szól pontosan a hullamedence!

Az Akadémia idén úgy gondolta, ha már egy film nem elég jó, hogy bekerüljön a legjobbak közé, vigaszdíjként a színészek kategóriájában való jelöléssel ismerte el a szándékot, ami szinte képmutatással ér fel, tekintve, hogy mint a Dán lány esetében Redmayne alakítása bár jó, de a bemutatni kívánt karakterfejlődés szörnyű, és ugyanez igaz a Carol Blanchettjére, akiből bár mélyen búgó hangjából árad a szexualitás, a karakter súlytalan, egysíkú. Újabb film tehát, ami nagyot akart szólni, a leszbikus téma miatt a neki járó hype-ot is szépen meglovagolta, ám belül üres és semmitmondó maradt.

Hála az égnek csak a tartalmát olvastam el a filmnek és egyetlen előzetest sem láttam belőle. És jól tettem, mert így is meglepetésként ért, mivel előtte sehol sem láttam egyetlen jelenetet sem a filmből. Izgatottan ültem be a terembe, mert az elmúlt időben egyetlen alkotást se láttam volna, amire egyértelműen rábólintanék, hogy "ez igen."

A mesterséges intelligenciával kapcsolatos morális vagy etikai kérdések mindig jó témának számítottak a filmesek körében, legyen szó a Terminatorról, a Mátrixról, az A.I.-ról vagy A kétszázéves emberről. A robotok hű és megbízható társaink, de egyben fenyegetést is jelenthetnek az emberi fajra nézve. Sok kutató (köztük a brit tudósok) egyenesen a robotokat tartják az evolúció következő lépcsőfokának.
Alex Garland első rendezése (ő a 28 nappal később írója), az Ex Machina több ponton is hasonlít az előbb felsorolt nagy elődökhöz, de lényeges eltéréseket is mutat velük szemben...és pont ezek teszik ezt a filmet annyira érdekessé.