Mi értelme bemutatni ezt a filmet? - jöhet a kérdés így jó pár hónappal a megjelenés után. Nos, erre más okom nincs, minthogy egyszerűen megfogott a film. Emellett kihangsúlyoznám, hogy a film nem jó, távol áll tőle, de túl sok jó ötlet van benne, hogy rossznak nevezzem. Igazából megdöbbentő volt nézni, ahogy felmutatnak egy sornyi jó gondolatot és ezekkel nem képesek mit kezdeni. Mielőtt azonban rögtön a bemutató végére szaladnék, vegyük is át, miről szól a történet, és alapvetően mit kínál a Victor Frankenstein.

Ha bárki kérdezné, igen, a Cloverfield Lane 10-nek van némi köze a 2008-as Cloverfieldhez, de nem történetileg. A szereplők sem azonosak, sőt, még formailag sem tekinthető teljes joggal a Cloverfield utódjának, mert nem found footage stílusban készült. Az eredeti film alkotói (Drew Goddard és J. J. Abrams) producerekként visszatérnek ugyan, ám az alkotógárda új. A film premisszája közel azonos A szoba c. Oscar-díjra jelölt filmmel, csak sokkal fordulatosabb és erősebben épít a suspense-re. Fordulataiban mégsem illogikus, mert rendkívül szoros kauzális lánc fűzi össze, s az egészet remek színészi alakítások és a hangulatot tökéletesen aláfestő (vagy ellenpontozó) zenei betétek fűszerezik.

Adrien Brody munkásságának origópontja a Zongorista, de hogy előtte és utána mi történt, azt kevesen tudják vagy csak nem is érdekli őket. Pedig sokoldalú színész, és nem engedi magát beskatulyázni, szerepei színes skálán mozognak. Egyetlen állandóság a színészi karrierjében a Wes Andersonnal közös munkakapcsolata, aminek égisze alatt olyan filmek születtek, mint az Utazás Derjeelingbe és a Grand Budapest Hotel. Brody ma ünnepli 43. születésnapját, én pedig írhattam volna a Zongoristáról, méltathattam volna a jogosan odaítélt Oscar-díjért, mégis a 2011-es Detachment (Mintatanár) c. filmjét választottam.

Elérkezett az idő, amikor már egy egész generáció nosztalgiával emlékszik vissza a gyerekkorára, ami a '80-as, '90-es évekre esett. A videojátékok korszakára, amikor a 3D-s megjelenítés még csak vonalakból állt és a legütősebb játéknak az ELITE számított. Jó zenék szóltak a rádióból, és még nem a márkahűség számított, hanem az, hogy jól érezzük magunkat az adott ruhában. Ezt az időszakot idézi fel Ernest Cline az Armada című könyvében, mindezt úgy, hogy az eseményeket a jövőbe (2018-ba) helyezi, de a történet elemeit a múltból meríti.

Mikor először hallottam a Hardcore Henryről, leesett az állam, hogy egy teljes egészében FPS nézetű filmet kapunk. Már maga az ötlet megfogott, hogy 2016-ban van új a nap alatt filmkészítés terén, és ez teljesen lenyűgözött, hiszen eddig ilyet még tényleg nem láthattunk. A történeten és a szereplőkön kívül egy egészen szokatlan dolgon csavart a rendező, Ilya Naishuller, mégpedig azon, hogy az operatőri munkát teljes egészében főszereplőjére bízta. Ez mind szép és jó, de vajon maga a film több lett egy vászonra adaptált lövöldénél? 

Régen imádtam a horrorfilmeket. Fiatalkorban nem válogat az ember, képes végignézni a legvállalhatatlanabb marhaságot is, a lényeg, hogy véres és/vagy ijesztő legyen. Persze akadnak igazi gyöngyszemek a kategórián belül, de lássuk be, manapság egyre nehezebben tudnak nekünk bármi újat mutatni. Az eredetiség nevű állatfaj képviselői úgy tűnik kihalófélben vannak, tisztelet a kivételeknek (pl. American Horror Story). Nemrég azonban új báránnyal bővült az akol, a Chiller nevű csatorna elsőként egy darabolós sorozattal próbál nyitni a közönség felé. Hogy mennyire sikeres a kísérlet, az a későbbiekben kiderül, jöjjön a Slasher bevezető része!

Talán ezzel a címmel lehet legtömörebben elképzeltetni a Dragon Age fantasy világát. A játéknak azóta lett több folytatása, de a legsikeresebb és legkiemelkedőbb közülük az alapjáték (Origins) és annak kiegészítője (Awakening) volt. Hogy mi teszi a játék világát az egyik legjobb, sötétebb hangvételű fantasy élménnyé, az a tovább után kiderül.

A világ tele van borzalmas emberekkel, olyanokkal, akik idegesítenek, kihasználnak, és még ha kedvesek, akkor is annyi borzalmas tulajdonságuk van, hogy tönkretesznek mindent maguk körül. És tudod mi a legborzasztóbb még az életben? A kémia. Az ellen nem tehetsz semmit. Tegye fel a kezét, aki még sosem szeretett bele borzalmas egyéniségű emberbe! Sejtettem. A You’re the worst erről szól: két önző és elviselhetetlen egyéniség egymásba szeret. Hát történhet ennél nagyszerűbb dolog?

Bevallom őszintén, szeretem a képregényfilmeket. Pontosabban mondva szeretném, ha a 98%-a nem lenne elcsépelt, unalmas vagy éppenséggel roppant bugyuta alkotás. Évek óta érkeznek hozzánk újabb és újabb adaptációk, de valahogy eddig soha senki nem tudta megrendezni a tökéletes, nagybetűs remekművet. Az ember már gyakran herótot kap a fantáziátlan Marvel-filmektől és a borzasztóan amatőr kivitelezésektől, ám legnagyobb szerencsénkre csaknem 3 évvel ezelőtt megjelent az, amire mindannyian vártunk. Hölgyeim és uraim, szeretném bemutatni Önöknek Zack Snyder rendezőt (a továbbiakban Atyaisten) és mesterien megkomponált gyöngyszemét, az Acélembert.

Régóta vágytam arra, hogy megnézhessem a sokak által dicsért Harcosok klubját, ami Chuck Palahniuk azonos című könyvének adaptált változata. Sajnos csalódnom kellett Fincher rendezésében, ugyanis a cselekmény teljesen logikátlannak, a karakterek egysíkúnak és üresnek bizonyultak. Hogy mégis miért lett ennyire gyenge a film, az a tovább után kiderül.