"A bizalom minden kapcsolat alapja"- tartja egy meglehetősen közhelyes, mégis igaz megállapítás. De hogyan bízzon az ember partnerében, ha annak a munkájával jár a hazudozás és a megtévesztés. Nem, most nem a színészekre gondoltam, és nem is a válófélben lévő Brangelina párosra. A nagy mesélő, Robert Zemeckis legújabb filmjében egy II. világháborús kémrománc történetét meséli el a nagyérdeműnek, egy nem is akármilyen párossal. Vajon ennyi év után is tud-e Zemeckis igazán élvezetes mozit készíteni?

Létezhet-e olyan véletlen, hogy a sors olyasvalakit sodor elénk, aki kívülről ugyan teljesen más, belülről azonban ugyanolyan érzékeny és törékeny, segítségre szoruló lelket őrizget, mint mi? Na és hogy a neve is teljesen ugyanaz legyen? Aligha gyakori az ilyen eset, de ha megtörténik, biztosak lehetünk, hogy nem a véletlen műve. Eheti anime-ajánlónk tárgya a Nana (2006-2007).

Előző, a dogma filmes mozgalommal foglalkozó cikkemben már utaltam rá, hogy a rendezők csak szigorú szabályok mentén alkotnak, arról viszont nem beszéltem, hogy mit jelent ez a gyakorlatban, vagyis hogyan valósulhat meg a dogma filmgyártás, és legfőképpen milyen személetmódot, kulturális és társadalmi tényezők befolyásolják. Az alapítók, Thomas Vinterberg és Lars von Trier közül Vinterberg jegyzi az első dogma filmet, ami 1998-ban jelent meg, és a Festen (Születésnap) címet kapta.

Manapság már a csapból is szuperhősök folynak, ezért a tapasztaltabb néző óhatatlanul elkezdi keresni az olyan címeket, amik csak egy kicsit is eltérnek a megszokott formulától. Ilyenkor az embernek érdemes „ismeretlen területre” merészkedni, hogy körülnézzen a jól ismert filmeken-sorozatokon kívüli médiumok között. Lássuk hát, hogy a japánok milyen csavarral nyúltak a témához a 2015-ös One-Punch Man c. animében!

A magyar film az utóbbi időben mintha újra reneszánszát élné. Minőségi hazai tv és mozifilmek valamint sorozatok kerülnek a képernyőre, melyek végre nem csupán a fesztiválok sznob közönségének, hanem a mezei mozinézőnek is szólnak. Ha viszont azt a filmet keressük, amely leginkább pozitív példaként szolgálhat a rendszerváltás utáni magyar közönségfilm világsikerére, akkor valószínűleg Antal Nimród első rendezéséhez, a Kontrollhoz kell visszakanyarodnunk. Egy film, ami egyesít magában mindent, amit szeretünk a magyar mozgóképgyártásban.

Íme a világsiker receptje Antal Nimród módra.

Visszatérni egy bejáratott franchise világába nem egyszerű. Ott vannak a rajongók, akik elvárják az újat, de azért lehetőleg legyen olyan, mint a régi. Ott vannak az újoncok, akiket meg kell nyerni. És ott van Hollywood rákfenéje, miszerint minden áron főt kell hajtani a korábbi alkotások előtt, és lehetőleg minimum trilógiában. A Star Wars előzmények szempontjából már leszerepelt és a Gyűrűk ura sem győztesen vívta meg csatáját Középföldén. Így adott okot némi aggodalomra a Legendás állatok, még akkor is, ha a regények írója, J. K. Rowling jegyzi. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a Warner Bros. egyébként mennyire híján van ütőképes filmeknek, már könnyű látni: úgy kellett a stúdiónak egy jó blockbuster, mint egy falat kenyér.

Egy napon, ha megérkeznek hozzánk az idegenek, nem egy Michael Bay típusú látványorgia részesei leszünk, hanem próbára tesszük az emberiség kommunikációkészségét. Denis Villeneuve filmje, az Érkezés erről szól, és igyekszik feltárni milyen módon hatna egy ilyen jelenség a világra, ha a lehető legrealistább szempontból szeretnénk vizsgálódni. Egy mesterien, szinte mérnöki pontossággal elkészített filmről beszélünk, ami immár sokadjára bizonyítja, hogy a rendező úrral érdemes, sőt, kell foglalkozni. Most, egyelőre ne a múltat (Felperzselt föld, Ellenség, Fogságban, Sicario - A bérgyilkos) vagy a jövőt beszéljük ki (Blade Runner 2049), hanem nézzük meg, mi teszi az Érkezést a 2016-os filmév legjobb sci-fi darabjává.

A tavaly a magyarországi HBO újabb hazai gyártású sorozattal nyűgözött le minket. Az Aranyélet alkotógárdája sikeresen bebizonyította, hogy sajátosan hazai problémákról, vagyis a könyörtelen magyar valóságról is lehet igényesen összerakott sorozatot készíteni. A magyar sorozatgyártás immár túllépett a Szomszédok és a Barátok közt színvonalán, de egyúttal igen magasra is rakta magának a mércét. Az első évad fináléja után a kiéhezett nézők megint valami igazán újra és frissre vágytak, de a megszokott csomagolástól sem kívántak megválni.
De hogyan és milyen lehetőségeket tartogat a 2. évad nyitánya után a Miklósi família története?

Elgondolkodtál már esetleg azon, hogy az életed nem úgy alakult, ahogy szeretted volna? Nos, Susan Morrow, az Éjszakai ragadozók főszereplője már biztosan eltöprenghetett ezen a kérdésen. Egy olyan filmről beszélünk, amiről nagy eséllyel a szélesebb közönség még nem hallott, és tartok tőle - ha csak nem kisebb csoda híján, mint az Életrevalók esetében - nem is fog. Ez szomorú, lévén az év egyik legjobb filmjéről van szó, és az Érkezésig ki is merem jelenteni, hogy a legjobbról. De van még egy ok, ami miatt igazán sajnálhatja, aki kihagyja ezt a filmet. Ez pedig az, ami miatt Susan sorsa elrettentő példa lehet.

Azt mondták neki, hogy csukja be a szemét, mert meg fogják ölni. 1993 egyik hűvös estéjén Paul Dini hazafelé tart. A húszas éveiben járó férfi, aki éppen a nagysikerű Batman animációs sorozaton dolgozik, egy randevúról tart hazafelé, mikor feltűnik előtte két férfi. Elsőre csak viccelődnek vele, majd ütni kezdik. Bár az író azt hiszi, vége az életének, miután elveszik az értékeit, a két férfi brutálisan megverve, vérben fagyva, sokkos állapotban a földön hagyja őt. Ez inspirálja évek múlva, hogy megírja a történetét.