Szerintem amióta írok a blogra, tépem a szám, hogy a szuperhősök nem (csak) gyerekeknek való mesék. Persze értem én, a tökötök ki van, mikor a harmadik Bosszúállók ágyneműt veszitek meg a kiskrapeknak, meg a kocsiban is az Adam West-féle Batman nótáját kell ismétlésre berakni. Gondolom még most sem ismerik sokan Garth Ennis klasszikusából, az Amazon nézőszámokat magasba ütő kalapácsává vált The Boyst, ami nem véletlen a legjobban futó sorozata Jeff Bezos streaming szolgáltatójának. A szuperhős mítosz mesteri görbe tükre jó sztorival, precízen kiválasztott színészekkel. És itt van a második évad. Spoilerek előfordulhatnak.  

Ridley Scott újra visszatér egy ambiciózus, sötét és kifacsart Sci-fi sorozattal, ami szándékait tekintve minden bizonnyal egyenesen a klasszikusok közé akarna bevonulni. A farkas gyermekei azonban végérvényben nem más, mint egy fáradt, pszeudo-mély próbálkozás Scott részéről, hogy ma is releváns maradhasson, miközben alig képes bármit hozzátenni az alapjáraton agyonhasznált koncepciójához. A sorozat nem esik szét a szemünk előtt; jóval inkább hosszan, több liter fehér android-vér kicsöppenése után kecsesen a földre roskad. De azért vagyunk ma itt, hogy megnézhessük, hogyan is jutott el egy alapból ígéretesnek tűnő sorozat idáig.

Liam Neeson igen sok filmet tudhat magáénak és bár tehetséges színész és a megformált karakterei is hellyel-közzel passzolnak hozzá, az utóbbi filmjei közül akadnak olyanok, amelyek nem mondhatóak túlzottan „faltörő” alkotásoknak. Ha a neve feltűnik egy akciófilm főszerepeként, akkor sokaknak rögtön a családcentrikus, komoly harcászati múlttal rendelkező alak ugrik be egyből, aki családja védelmében bármire képes, csak hogy a fenyegetést elhárítsa, nem retten vissza a brutális erőszaktól sem. Az, hogy ez jó-e vagy sem, azt mindenki döntse el magában, azonban az idén megjelent Becsületes tolvaj című film is csak jobban belenyomja a színészt ebbe a skatulyába.

A koronavírus miatt rengeteg film -és sorozatpremiert halasztottak el, amely alól sajnálatos módon a Fargo sem volt kivétel.  A vágás befejezetlenségére hivatkozva az áprilisi bemutatót bizonytalan időre elcsúsztatták és sokáig úgy tűnt, hogy idén nem lesz bemutatva az FX mesterművének a negyedik felvonása. A rajongók legnagyobb örömére azonban szeptember végén, egy duplaepizód formájában köszönthettük újra Noah Hawley-t és csapatát. Lássuk, megérte-e a várakozás. A cikk spoileres!

Mi, akik halmazként 'gamer' névvel vagyunk illetve, játszhatunk egy csomó okból. Vannak köztünk néhányan akik versenyszerűen, emgélhetésként űzik. Vannak megrögzött játékosok, akiknek a videojátékok a mindenei és igazo fantikuok. De többségünk talán "pusztán" relaxációs céllal, vagy csak időközönként nyúl a kontroller/egér után. Akárhogyan is legyen,  elsősorban azért játszunk, mert élvezzük ezen médium nyújtotta lehetőségeket, mert szórakoztat és mert kikapcsol minket. Azért szép a szórakoztatóiparnak ezen ága, mert bárki, sőt mindenki meg tudja találni a kedvére való produktumot. Legyen ez egy immerzív RPG, egy sztorivezérelt akció-kalandjáték, egy brutál látványos és pörgős lövölde, egy lassú és gondolkodós point&click, egy hátborzongató horror, szélsebesen száguldozós autóverseny, vagy akár csak egy egyszerű sportjáték (bár valljuk be, csak FIFA-val játszani még nem igazi gamerség), a lehetőségeink tárháza végtelen. Mi pedig pontosan ezen sokszínűség miatt szeretjük a videojátékokat. De vannak emberek, akik nem olyanok, mint mi. Na, ebben a cikkben róluk lesz szó.

Létezik két, rendszeresen visszatérő ötlet a filmes világban. Az egyik, hogy különböző jeles napok közeledtével az emberek ünnepi hangulatát próbálják tematikus filmekkel kiszolgálni; a másik pedig, hogy több ismert arcot gyűjtenek össze egy épphogy elfogadható színvonalú vígjátékhoz abban reménykedve, hogy majd a nevek önmagukban eladják a végterméket. A Netflix is ezzel a szándékkal tette közzé a napokban új filmjét, az Adam Sandler főszereplésével készült Hubie Halloween-t.

A koronavírus-járvány okozta légüres térben az idei év legjobban várt blockbusterei (Fekete Özvegy, Dűne, Nincs idő meghalni) egymás után költöztek el a következő esztendőre, sajdítva mozizók millióinak szívét. Egy pozitívuma azonban mégis van ennek az ingerszegény ciklusnak, hogy olyan kisebb költségvetésű filmeknek jut nagyobb figyelem, amik hétköznapi körülmények között nem feltétlenül élveznek prioritást az átlag mozinézők körében, a Van Gogh az örökkévalóság kapujában pedig pont egy ilyen film. 

Az elmúlt évek sorozattermései közül számtalan olyan példát találunk, amiknek az esetén egy korábbi filmet, esetleg franchise-t adaptáltak a showrunner-ek képernyőre. Elég, ha a Hannibal-ra, a Bates Motel-re vagy akár a Fargo-ra gondolunk. Jelen alanyunk esetén az öt Oscar-díjas mesterművet, a Száll a kakukk fészkérét vette elő Ryan Murphy (AHS) és Evan Romansk és Mildred Ratched nővér rettegett alakját helyezték a középpontba.

Nem is olyan rég beszámoltam nektek a Bethesda és a Machine Games által feltámasztott Wolfenstein első részéről, amivel kapcsolatosan nagyon pozitívak voltak a benyomásaim. Olyannyira, hogy csakhamar beleugrottam a The New Order teljes értékű folytatásába is (a spin-off epizódokat és egyéb kiegészítő sztorikat most mellőztem), hogy aztán a tapasztalataimat ismét lepötyögjem nektek. Mivel az első rész igen csak magasra tette a lécet, nem csak nálam, hanem a játékosoknál is, így a fejlesztők igyekeztek az ott tapasztalt élményre is rálicitálni. Ennek a törekvésnek lett az eredménye a 2017-es The New Colossus. De vajon sikerült-e megugrani a kitűzött célt? Lássuk.

Mi kell egy jó történethez? Mi kell számomra, egy jól összerakott történethez? Alapvetően egy frankón összegyúrt karakterről indulunk, aki képes elvinni az eseményeket a hátán. Aztán persze szükségeltetnek az események, amelyek fősodrában a karakterünk megfelelő konfliktusok között érlelődik. És ez még mindig nem elég, maximum egy tisztességesen lerakott iparosmunkára, melyen az ember jól szórakozik, majd elfelejti harmadnapra. Egy ütős sztorihoz más is kell, hogy pontosan mi, azt ne is kérdezzétek, mert fogalmam sincs. Tőlem okosabb emberek próbálták már összerakni, tökéletes recept nincs is talán, de valahol a Transmetropolitan beletrafált, hiszen nem csak a képregény ipar egyik fenegyerekének legnagyobb ágyújáról beszélünk, de a kilencedik művészet alapvetéséről is egyben.