A drogkereskedő prostituált kalandjai a hurrikán után

Showrunner-ek, akikre érdemes figyelni #5

2020. augusztus 13. - Filmespracli

Nagyon sok olyan sorozatkészítő van, akik ötleteikkel és stílusukkal olyan történeteket tudnak elmesélni, amik annak ellenére, hogy elszálltak a valóság talajáról, mégis emlékezetesek és legfőképp minőségiek tudtak maradni mindvégig. Elég, ha a cikksorozat legutóbbi két alanyára gondolunk. Vannak azonban olyan alkotók, akik a színtiszta realizmust tartják a legfontosabbnak és igyekeznek minél pontosabb, hitelesebb képet adni arról, hogyan is működik az a világ, amelyikben élünk. Ennek az írásnak az alanya is valami hasonlót akar elérni a sorozatain keresztül.

davidsimonltes.jpg

David Simon

,,What writer wants to make compromises with story? Story is the only reason you're in it.”

Valóságos kirakósmester, aki nem fél kimondani azt, amit gondol, miközben elgondolkodtat és szórakoztat egyszerre történeteivel valamint karaktereivel. Karrierjének kezdetén a mozgókép médiumának a közelében nem volt. 1982-1995 között a Baltimore Sun című lapnál volt bűnügyi újságíró, aminek következtében közvetlen közelről figyelhette meg a bűnözők és a rendőrök módszereit. Ezen kívül vizsgálta még a politikai döntések társadalmi követkeményeit, ami szintén helyett kapott a későbbi sorozataiban. A nagymértékű bűnözési hullámról végül könyv formájában öntötte ki lelkét, amely a Homicide: A Year on the Killing Streets címet kapta és nem sokkal később a Gyilkos utcák című sorozat alapjául szolgált (ez nem az ő sorozata volt).  Végül az újságírói állását otthagyta a sajtót érő kiszolgáltatottság miatt és átvándorolt a sorozatok világába, sokunk legnagyobb örömére. Mielőtt viszont belemerülünk a munkásságába, meg kell még említenünk Ed Burns nevét, aki szinte állandó alkotótársa volt az írás tekintetében, illetve a rendőri múltja miatt rengeteg tanáccsal tudta gazdagítani az alkotói folyamatot.

Simon szerint a sorozatok puszta tények, amiket kendőzetlenül, bármiféle hazugság, ámítás nélkül be kell mutatni a közönségnek. Tájékoztatni akarja az embereket a körülöttük rohamtempóban haladó világról, annak minden oldaláról. Ez szép és nemesi cél, viszont a stílusa nem éppen azoknak a nézőknek való, akik Transfomers 5-ön és társain szocializálódottak. Nála ugyanis minden, még a legkisebb részlet is számít, és ha kell, részekkel, évadokkal később lehet csak összerakni fejben mindennek a helyét és a rendeltetését. A ,,mesélése” nem unalmas, távol áll tőle, hogy száraz tényeket közöljön, amiket kényelmetlenül le kell nyelnünk, és ha szerencsénk van kapunk hozzájuk egy korty vizet. Mindig történik valami érdekes, valami megrázó, drámai, vagy éppen vicces, ami miatt nem lehet otthagyni a képernyőt. Állandó témái közé tartoznak a társadalmi egyenlőtlenségek, a szegénység, a korrupció megjelenése a politikában, a kirekesztettség, valamint a rassz alapú gondolkodás. A legfőbb tematika azonban maga Amerika, ennek az országnak a fejlődése, de leginkább a hanyatlása. Szereplői valódi hús-vér figurák, akiknek a szemén keresztül ismerjük meg a történeteket, ebből adódóan látottakról többféle nézőpontot ismerünk meg. Képes arra, hogy a karakterek bemutatása esetén végig objektív maradjon, egyáltalán nem ítélkezik felettük, csak hagyja őket sodródni az eseményekkel. Esendő, a mindennapokból felismerhető és legfőképp azonosulható embereket ismerünk meg az évadok során, függetlenül attól, hogy a törvény melyik oldalán állnak. Az évek során kialakult egy úgynevezett ,,simon-i színésztársulat”, mivel a sorozataiba rendre visszatérnek az egyébként kiváló színészek, akik tűpontosan és hitelesen jelenítik meg az utca embereit. Teljesen elfelejtjük, hogy betanult szövegeket mondanak el, minden egyes mondat, ami elhagyja a szájukat, természetesnek tűnik.

davidsimon.jpg

A váratlan halálokat egyáltalán nem a Trónok harca találta fel. Simon sorozataiban is úgy hullanak az emberek, mint a legyek. Nemcsak az idézőjeles rosszak halnak meg, hanem a megszeretett karakterekért is bőven van alkalmunk izgulni, mert egyáltalán nem biztos, hogy megélik az adott évad, vagy éppen a sorozat végét. Rögtön hozzá kell tenni, hogy ezek a halálok nincsenek eltúlozva (a Hannibal sorozathoz méltón), úgy vannak megjelenítve, ahogy az a valóságban is megtörténne. Ebből adódóan senki ne várjon zene aláfestésre megkomponált, könnyáradatban úszó haláljeleneteket, mert azok egész egyszerűen nem illenek bele a világunkba. Az eredeti helyszíneken való forgatás pedig csak hab a tortán, még akkor is, ha volt alkalom, amikor nagyon meg kellett szenvedniük az alkotóknak az őket érő atrocitások miatt, amiket a lakosság részéről kaptak (pl. a Treme esetén). Általánosságban elmondható, hogy Simon mindegyik munkája utólag lett sikeres és került kultikus státuszba. Ez eléggé elszomorító tény, még annak a tudatában is, hogy alanyunk többször hangsúlyozta, hogy a nézettség egyáltalán nem érdekli. A díjkiosztókon sem tarolnak különösebben a sorozatai, de amint az előbb írtam, ez sem veszi el a kedvét attól, hogy újabb mesterműveket alkosson. David Simon miközben mindig szórakoztatva elmondja a történeteit, közben nem feledkezik meg arról, hogy tanítsa is a nézőjét. Erre a mentalitásra pedig a mai világban nem kicsit van szükség.

A 90-es évek végén megírt The Corner című könyvét 2000-ben minisorozat formájában adaptálták. Ránézésre és címéből adódóan a Drót előfutárának tekinthető és bár nem láttam ezt a szériát, a témája miatt mindenképp pótlásra kerül. 2002-ben útnak indult az egyik legjobban megírt és legfontosabb sorozat, ami valaha készült, a The Wire, magyar címén Drót. A széria helyszíne Baltimore, egy olyan város, ahova a látottak után többé nem nagyon akarod betenni lábad. Egy olyan hely ez, ahol bármelyik utcasarkon lelőnek egy adag heroinérét, ha éppen olyan helyzet áll elő. A rendőrség lassú, folyton akadályokba ütköző munkája pedig néha kisebb eredményeket ugyan elér, de radikális változásokra ne számítson senki. Röviden ennyit lehet elmondani a történetről, mert egy rendkívül szerteágazó, szövevényes és fordulatos cselekményt kapunk, ami úgy van kibontva, hogy minden más széria elbújhat szégyenében. A sorozat mindegyik évada különböző tematikákat dolgoz fel, úgy, mint a drogkereskedelem, a kikötő, a politika, az iskola, valamint az újságírás. Ezeket az egymástól távol lévő dolgokat egyedül a város köti össze, Baltimore. Egy olyan hely, ahol minden mindennel és mindenki mindenkivel összefügg. A legkisebb megmozdulás is egy olyan lavinát képes elindítani, ami végzetesen mindenkit maga alá temethet.

davidsimon8633afbef4a6326050a5e0b4511ed86629.jpg

 A Wire mégis egyetlen célt tűzött ki maga elé, már a pilot elindulásánál, a bűnözéstől hemzsegő valóság hiteles bemutatását. Mindent ennek rendelt alá és ezt a lehető legjobban tette. Nincsen semmilyen erőltetett szerelmi szál, vagy pedig kifakadással járó monológ, csakis a történetnek a komplexitásában, a szociológiai feltevésekben és a színtiszta realizmusban hittek az írok. Így hoztak létre egy olyan krimit, ami több volt, mint egy átlagos krimi és mélyebb, mint bármelyik ókori görög tragédia. Ehhez a megközelítési módhoz tartozik még az is, hogy a sorozatnak nincs főszereplője. Bármikor a mellékpályára tesznek a készítők egy szereplőt, ha a történet úgy kívánja meg (például 4. évad esetén). Ez logikus döntés annak a fényében is, hogy rengeteg színészt foglalkoztatott a The Wire az évek során, akik olyan árnyalt karaktereket kelthettek életre az idézőjeles erkölcsi skála mindkét oldalán, ami előtt csak szuperlatívuszokban szabadna beszélni. A szereplőkön keresztül látjuk megvalósulni magát az életet a részek alatt. Az elhangzó, mással össze nem keverhető akcentusok, a különféle gondolkodásmódok, a pár perces eszmefuttatások mind hozzátesznek a világhoz, kiszínezik visszafogottan az életet, ami egyáltalán nem biztos, hogy hosszútávú lesz bizonyos emberek számára.

Ebből adódóan az alkotók bármikor kiírták bármelyik karaktert, ha éppen úgy hozta a történet, vagy az önös érdek, teljesen figyelmen kívül hagyva annak népszerűségét. Ezáltal állandó félelemben és bizonytalanságban tartották a közönségüket. Előfordultak olyan szereplők, akiknek a megformálói maguk is bűnözök voltak (Snoop), de az sem volt ritka eset, hogy egy valódi személyről mintázták az adott figurát (Omar). Azonban bármennyire is feledhetetlenek voltak az emberek a sorozat világában, mégis mindig elsőbbséget élveztek a társadalmi elégedetlenségek és problémák. Az a rendszer volt a legfontosabb végig, amelynek fogaskerekei közé nagyon könnyű bejutni, de a kiszabadulás belőle sajnos szinte lehetetlen. Az ötödik évad végére mi nézők is eggyé válunk Baltimore-ral. Pontosan átérezzük azt a fajta reménytelenséget, amit a folyton kirobbanó drogháború okoz, miközben egy újabb hullát tesznek a helyszínelők a zsákokba. Egy olyan háború ez, amiben ugyan vannak kisebb győzelmek, de alapvetően az egész rendszer halálra van ítélve. Egy olyan háború ez, ami precíz pontosággal érzékelteti az ellenálló feleket, miközben a tetthelyeket is megismerjük épületről épületre. Egy olyan háború ez, amiben a sorozat elmondása szerint senki sem győz, csak az egyik fél lassabban veszít. Ebben pedig nem kicsi az igazságtartam. 
davidsimon102015_0777-1.jpg

A gyilkos megszállás című minisorozata a Közel-Keleten lévő katonai helyzetet próbálta bemutatni újságírói szemszögön keresztül. Ennek ellenére (a vélemények alapján) ennek a szériának az esetén is több álláspontot ismer meg a néző, miközben a központi téma Bagdad 2003-as ostroma. Bár még nem láttam egy részt sem, a hitelességért ölni képes kreátor miatt mindenképp a pótlandók listájára kerül fel nálam. Van-e élet a halál után? Teljesen jogosan, többször elhangzó kérdés már évszázadok óta. A Treme esetén azonban egy másik merül fel. Van-e élet a hurrikán után? A látottak alapján pedig azt kell mondanunk, hogy van is, meg nem is. 2005 augusztusában a Katrina nevű hurrikán hatalmas pusztítást okozott New Orleans-ban. Rengeteg meghaltak, még többen váltak hajléktalanná és alapból elmondható, hogy kilátástalanná vált az emberek élete. Ennek a tragédiának, pontosabban az utóhatásának állít emléket a Treme, miközben a simon-i szokáshoz híven sokkal többet mond el az emberekről, mint az első ránézésre tűnne. Ezt azért lehet könnyen kijelenteni, mert ez is az emberekről szól, a kultúrához (jelen esetben a zenéhez) való viszonyukról, valamint a reményről, ami átjárja a sorozatot. Itt is azonosulható karakterekkel dolgoznak a készítők.

davidsimond-cast.jpg

Olyan finoman és folyamatosan adagolják a velük történt tragédia hatását, hogy az ember nem egyszer kerül sírás közeli állapotba. Kiválóan és szikár módon érzékeltetik, hogy sokaknak az egyik napról a másikra veszett el valamijük, vagy ami még rosszabb, valakijük. Ezen kívül Simon fűszerezi ezt a helyzetet a zenei világgal (legfőképp a jazz-zel), ami kapcsán pedig kirajzolódik a sorozat másik nagy erőssége, az életigenlés. Leginkább a zene adja azt a reménysugarat az embereknek, amiről az előbb szó volt. Általa képesek túllépni a hurrikánon és hinni az újrakezdésben. Bár maga a történet nagyon lokális, erről a szériáról is el lehet mondani, hogy örökérvényű üzenete van, olyan szereplőkkel, akiket nem kicsit tudunk megszeretni. Baltimore-ral ellentétben, a rengeteg katasztrófa ellenére, a New Orleans-i Treme-t valóban otthonunknak nevezhetjük. Egy olyan otthon, ahol megtanuljuk, hogy megéri bízni az újrakezdésben, mert gyakran az hozza el a megváltást.

david-simon-ujjjjjjjjjjj11111by-aaron-salcido-e1491594496243.jpg

A mindössze hat résszel büszkélkedő Mutassatok egy hőst! egy dokumentumregény alapján készült, de egyáltalán nem papírízű a látottaknak a hatása. Nem azt a célt szolgája, hogy rengeteg elnyújtott információt a néző arcába üvöltse, hanem sokkal inkább tanulsággal megfűszerezett szórakoztató terméket kínál az érdeklődőknek. A fiatal, tenni akaró Nick Wasicsko tragikus története elevenedik meg előttünk. A frissen megválasztott, ambiciózus polgármester a nyolcvanas években nem kisebb dologra szánta rá magát, minthogy lakhatást biztosítson a nyomorban élőknek. Wasicsko jellemében egy olyan politikust kapunk, aki nemcsak a süket szövegeit mondja és lerágott csontokat dob oda a közönségének, hanem ténylegesen tenni akar az emberekért. Természetesen gondok akadnak bőven, méghozzá rassz alapúak. Ugyanis a lakhatási lehetőségekért folyó harcok felháborodást keltenek a fehér lakosság körében. Innen pedig nem nehéz tovább gondolni, hogy megmozdulások történnek a kisebbségekkel szemben. A valóban aktív politikai élet bemutatása mellett kellő játékidőt kapnak a hétköznapi emberek, pontosabban az ő sorsaik. Átérezhető történetetek kapunk, amiket egyrészt önmagunkra, másrészt a saját környezetünkre egyaránt rá tudunk vetíteni. Teljes mértékben megismerünk mindenkit, miközben az arctalan tömegből kiemelkedik valaki, aki önmagát csak azért tolja az előtérbe, hogy másokon segíteni tudjon. Nem patetikusan, dicsőségből cselekszik, hanem azért, mert a szükség úgy kívánja. Ez pedig nem kicsit becsülendő.

A 2010-es évek filmgyártását nagymértékben jellemezte a nosztalgia. Főként a nyolcvanas évek élvezte a kiapadhatatlannak tűnő reflektorfényt, de más korszakoknak sem volt szégyellnivalója. A Fülledt utcák a hetvenes évek korszakát kínálja a közönségnek, illetve még egy kis plusz betekintést ad a nyolcvanasba. Három évadon és 25 részen keresztül merülhetünk el abba a koszos, lepukkadt korba, ami paradox módon ebben az időszakban az aranykorát élte. Annak ellenére, hogy nem elsősorban az atmoszféráról szól a sorozat, ebből a szempontból is kifogástalan. A díszletek, a ruhák, a frizurák, pontosabb képet nem is tudtak volna adni erről az időszakról. Tudni kell, hogy ez nagyon nem egy szégyenlős széria, prostitúciótól kezdve a videokazettára rögzített pornóig mindent megmutatnak a hitelesség kedvéért. Az epizódok alatt pedig maximálisan végigjárjuk a teljes ranglétrát és megismerjük a teljes prosti hálózatot, mindezt élvezetes módon. Ehhez a nem megszokott témához tartozik hozzá egy csodálatos casting, aminek a tagjai olyan jól megírt, átérezhető karaktereket formálnak meg, hogy mind a tíz ujjunkat megnyalnánk utánuk. Az akkori kor aktualitását szem előtt tartva a női jog és az egyenlőség is szerepet kapott a cselekményben, kiegészítve a karakterek jellemeit és motivációt adva egyeseknek. Ebben a tragédiáktól sem mentes szériából, mégsem az elutasítás sugárzik, hanem valamiféle tisztelet. Tisztelet egy olyan tematika felé, ami nem feltétlen érdemelné azt meg. A Fülledt utcák egy emlékezéssel egybekötött óda New York-ról. Arról a városról, amiről ma már el sem hinnénk, hogy pár évtizeddel ezelőtt mennyire erkölcstelen volt.

davidsimons-franco.jpg

2020-ban pedig bemutatták a legújabb sorozatát, amit ismét Ed Burns-szel hozott össze, az Összeesküvés Amerika ellent. A mi történt volna kérdéskör mindig is foglalkoztatta a filmeseket, elég Tarantino háborús átiratára, a Becstelen Brigantyk-ra gondolni. Philip Roth eredeti, azonos című könyve és a belőle készült adaptáció is a demokrácia bukását hivatott bemutatni egy alternatív világ lencséjén keresztül. A történet szerint az áhított egyenlőség és béke helyét lassan átveszi a gyűlölet, a megfélemlítés, de legfőképp az antiszemitizmus. Nehéz nem észrevenni a sorozat világa és a jelenlegi, valós helyzetek közötti párhuzamot, de ezt a készítők maguk sem titkolták el. Maga a projekt évek óta érlelődött, de az a bizonyos 2016-os választás kellett ahhoz, hogy végérvényesen belekezdjenek az alkotók az elkészítésébe. A Charles Lindbergh által vezetett, fasizálódó állam nem a legfelső, vezetői szinten kerül bemutatásra, hanem egy alsó osztályba tartozó, zsidó család szemszögén keresztül. A fő téma ebből adódóan a folyamatos kirekesztés, amivel a szereplőinknek folyamatosan harcolniuk kell, már-már elkeserítő módon. Emellett hangsúlyt kapnak többek között a háború, a pacifizmus, a nacionalizmus és egyéb, ezekhez hasonló témák, a már megszokott kimért tempóban. Bár a sorozat inkább egy tablóként funkcionál, de ennél elgondolkodtatóbb és bátrabb tablót az elmúlt évekből nehéz lenne felmutatni (Talán a Fülledt utcákat kivéve). Következő munkája A Dry Run címet fogja viselni és a spanyol polgárháborúba fog minket elkalauzolni.

davidsominujjjjjjjjj21_9bd75ff3e015104a94ec3d2181ac1da2_wm.jpg

David Simon egész munkássága során a kérdésekre kereste a választ. Tudni és tudatni akarta, hogyan működik a világ, legfőképp a saját hazája. Sorozataiban bár gyakran reménytelennek tűnő helyzeteket álmodott meg, mindig ott volt a reménysugár, ami által a néző bízhatott benne, hogy lehetséges a szép jövő eljövetele. Ebből a szempontból nem teljesen reálisak a művei, mert sajnos a világ nem éppen a megjavulás fele tart. Amikor pedig az USA mindennek az aljára süllyedt, gazdasági, erkölcsi és szellemi szempontból egyaránt, ő csak ennyit fog az egészhez hozzátenni egy vállvonás kíséretében: ,, This is America, man.”

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr6816037376

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Pibá 2020.08.14. 13:56:56

Ha elég türelmes az olvasó, és eljut a 4. bekezdés végére, ott végre kiderül kiről szól a cikk.

tatárfejű kutya 2020.08.14. 14:33:04

A Drót szerintem a világ egyik legtúlértékeltebb sorozata...láttam az összes részt és egyáltalán nem nyűgözött le. 10-es skálán talán 6-ost adnék rá.
süti beállítások módosítása