A Blumhouse Productions az utóbbi évek legegyedibb és legérdekesebb horror-és sci-fi projektjei közül sok emlékezetes műért felelős, gondoljunk csak a Tűnj el! című remekműre 2017-ből vagy Az ajándékra 2015-ből, de olyan elismert drámák is kötődnek a filmgyártóhoz, mint a Whiplash vagy a Csuklyások-BlacKkKlansman. Ilyen előzmények miatt az egyszeri filmrajongó mindenképp érdeklődéssel követi, ha egy régi klasszikushoz nyúlnak hozzá, mint tették azt az idén megjelenő A láthatatlan ember esetében.
A film erős indító jelenetében az Elisabeth Moss által játszott Cecilia Kass sikeresen elmenekül az őt rendkívül erőszakosan elnyomó dúsgazdag tudós házából, hogy aztán elrejtőzzön előle, később pedig talán új életet kezdjen. Hamarosan kiderül, hogy az erőszakos férfi Cecilia szabadulása után öngyilkosságot követett el, a nő viszont kételkedik a férfi halálának valódiságában.
Az A láthatatlan ember abból a szempontból mindenképp egy dicséretes koncepció eredménye, hogy eredetileg az Universal új szörnyuniverzumának része lett volna. Viszont szerencsére a Múmia 2017-es kritikai bukása, és gyenge box office teljesítménye után a filmkészítők jobb belátásra tértek, és önálló projektként készítették el cikkünk tárgyát. Alighanem jót tenne Hollywood-nak, ha többször gondolnának manapság univerzumépítés helyett tisztességes összerakott, egyéni hangvételű, egymással nem feltétlen összefüggő filmek gyártására.
A láthatatlan ember egy szinte végig feszült, fordulatos és érdekes történetet mutat nekünk, és alighanem részben azért teheti meg ezt ilyen elegáns módon, mert nem kell mindenféle felesleges szálakkal zsonglőrködnie a történetnek, aminek egy esetleges univerzum más filmjeihez kötnék a művet. A film csak a saját történetét, Cecilia drámáját akarja elmesélni, ezt pedig Leigh Whannel nem különösebben egyedi, de ügyesen használt horrofilmes eszközökkel meg is teszi. Itt jegyezném meg, mert külön említést érdemel, hogy a filmben még jól működő jumpscare is található, ami sajnos igazán ritka bravúr, így meg kell becsülni, ha sikerül.
Az élmény természetes módon a központi karaktert játszó Elisabeth Moss teljesítményén múlik nagyon jelentős részben, rá pedig szerencsére nem lehet panasz. Kifejezetten érzékletesen és hitelesen, gazdag színészi eszköztárral mutatja meg a volt párja által terrorizált nő minden fájdalmát, sokszor az őrülettel határos paranoiáját és gyűlöletét, a benne fortyogó jogos bosszúvágyat. De mindezen felül azért is fontos Moss teljesítménye a filmélmény szempontjából, mert az ő áldozati nézőpontja az, ami karakteresen megkülönbözteti jelen filmet az eredeti klasszikustól.
Persze nem hibátlan az alkotás, már-már megszokott módon valamivel hosszabb a kelleténél, illetve a mellékszereplők lehettek volna érdekesebbek és erőteljesebbek. A cselekmény egyes forudlatai is joggal vádolhatók némi butasággal, esetleg túl sok felesleges fordulattal, de szerencsére a jó rendezés, Elisabeth Moss alakítása és a történet izgalmai kárpótolnak minket ezekért a hiányosságokért.
A láthatatlan ember a horrorfilm műfajának ha nem is kiemelkedő, de mindenképpen hozzáértő kezek által jól elkészített darabja, mely a párkapcsolati erőszak fontos témájához érdekes és izgalmas módon nyúl hozzá. Azt nem lehet mondani, hogy rengeteg új felvetése lenne a témával kapcsolatban, de azért mindenképp a film megtekintése után is tovább kísért még nézői gondolataiban.
