Az ember tragédiája ellentétpárok határán szövődik

Csillagok határán - elemzés

2020. január 16. - Szabó Dárió

Szinte minden sci-finek ugyanaz az alaptörténete, emberiségmissziója, hangulatvilága. Claire Denis High Life-ra keresztelt sokkolóan szuggesztív filmes költészete, külön ékszerdobozt érdemel a műfajon belül. Nem, nem új utakat jelöl ki a műfaj számára, sokkal több annál: egyszeri és megismételhetetlen. Külön pozitívum, hogy az alkotáson érezhető szerzőiség nem öncélú; a francia rendezőnő közvetetten megfogalmazódó kérdéseit egészen poétikusan, ellentétpárok sorozata mentén kapjuk.

mv5bmjjknzk0njktnmm4yy00nzawlwi3ymutnzhlotmwngq1mzu0xkeyxkfqcgdeqxvyoduxnjcxnje_v1.jpg

A High Life érdekes összjátéka több műfajnak is. A film különféle műfaji olvasatai önállóan, egymástól függetlenül is működnek, csakúgy, mint együttesen. Amivel szembesülünk, thriller az emberidegen szűk és zárt tér hangulata miatt; pszichológiai dráma, mert a tér, amelyben borzonghatunk az ismeretlentől, furcsa módon a legalkalmasabb terepnek tűnik arra is, hogy az ember igazán szembe kerüljön saját magával; ugyanakkor filozófiai sci-fi is, mert egyetemes motívumok használatával boncolgat egyetemes kérdéseket.  

Ez nem az a film, amelyik aktív lesz helyetted. Itt a néző tényleg befogadóra cserélődik. A látottak folyamatos figyelmet igényelnek, pl. az egymást követő jelenetek között sem szimpla hangulatfokozó átkötések vannak, hanem olyan képek, amelyek kiemelést kapva metaforizálják, allegorizálják az ábrázolt helyzetet. Ennek kapcsán az első ellentétpár, amit említhetünk, hogy a látottak néhol kimondottan naturalisztikusak, míg máshol költőiek, akár egyfajta homályba burkolóznak.

mv5bmji4ntmymmqtzmm0zs00mdjjltlmymitogjkowjhywq5yjvixkeyxkfqcgdeqxvyoduxnjcxnje_v1_sy1000_cr0_0_1498_1000_al.jpg

Ez egyébként jó egyveleg: a költői képek nem válnak ünnepélyessé, eközben pedig a naturális mozzanatok némelyikére finoman átterjed a poétizálás – itt gondolhatunk például Juliette Binoche (Dr. Dibs) megrázó és lenyűgöző önkielégítésére. Apróbb esztétizáló megoldás még a néha felsejlő vörös fény; vagy épp akár egy a súlytalanság állapotában tengődő kesztyű, amely maximum sejteti, hogy a sivár közegben emberi dolgokra is bukkanhatunk. Ha már korábban szóba kerültek egyetemes motívumok és utóbb Dr. Dibs is, érdemes rátérnünk ezek közül párra. 

Az önmagában is kettős, élettörténetében is feszültségeket, összeférhetetlenségeket hordozó karakter egyfajta romlott Éva ábrázolás, mellé pedig rögtön fellelünk az űrhajó terében egy (éden)kertet is, ahová Dibs egyszer sem tér be nosztalgiázni (a többi szereplővel ellentétben), inkább a kéjdobozt látogatja. Mindez nem csak lóg a levegőben. A High Life-ban az űrhajó zárt világa nem kreált etikai álláspontokat bástyáz körbe kérdőjelekkel, sokkal inkább az emberi vágyakat teszi próbára, valami olyat tehát, ami tagadhatatlan, ami vitán felül áll, ami ideológiákon kívül helyezkedik.

mv5bmjuwyzrmzdutymrjni00mmvilwe3ymetmtm1zdg2mde5n2ixxkeyxkfqcgdeqxvyoduxnjcxnje_v1.jpg

A befogadás során megannyi szembenállással találkozunk. Ilyen például (a teljesség igénye nélkül), hogy egy élettelen térben próbálnak megszállottan életet teremteni. A teremtés és életadás a bűnözők feladata, akik voltaképpen a teremtés antipéldái az általunk ismert társadalomban és az életelvevéséhez szorosabban fűzhetők, mintsem annak létrehozásához. Miközben az élet létrejön, azt szükségszerűen halálok is megelőzik, mintha a film azt mondaná ezzel a teremtésről, hogy az mindig egyenértékű áldozatokat követel. Szinte folyamatosan élet és halál ellentétpárjainak ütköztetését éljük át a képernyő előtt.

Érdekes még ennek kapcsán a film kezdete és vége is. Az expozícióban növényeket látunk, azaz olyan entitásokat, amik a leginkább idézik bennünk az ismerős földi élet színességét, élénkségét, magát az életet, tömören: egy ismerős világot látunk. Ezzel szemben a film végén egy olyan perspektívát kapunk, ami a legnagyobb ismeretlen felé mutat. A kezdet-vég ellentétnek keretére egyébként technikailag is reagál a film: az expozíciótól adott szűkebb felbontást a konklúziónál teljesképernyősre váltják.

mv5bzmeynzqwnjmtmwvkzs00zjmzlwjkotytmza0ytrhndk5ndg3xkeyxkfqcgdeqxvyoduxnjcxnje_v1.jpg

Claire Denis filmje persze él bevett formulákkal is, nem központi témaként, de napirendre kerül a tudomány és az ember viszonyának kérdése is (a romlott Éva motívum is egy orvosban testesül meg). Azaz, hogy a tudomány bár az emberiségért van, önmagát kevésbé sikerül emberin kiviteleznie. Ennek a dilemmának a csúcspontja ahhoz a jelenethez köthető, melyben Monte (Robert Pattinson) űrhajója találkozik egy másikkal. A testvérhajón nincsenek emberek, sem arra utaló nyomok, hogy valaha is lettek volna, ellenben kutyákat találnak – az állatok sorsában sajátjuk tükröződik vissza. A filmnek ezen a pontján pedig az a legkifejezőbb, hogy a karakterek nem is reflektálnak erre.   

A High Life legfőképp a természetességről szól, témáját viszont a mesterségesen keresztül láttatja. Monte karakterének az élet hiába hoz fel egyre nyomósabb érveket arra irányulóan, hogy adja fel (a földi élete már menthetetlen, később megtudja, hogy nem is térhet vissza a Földre, voltaképpen egyedül is marad, mindezen felül a világűrben sem tud „tisztulni” (bármennyire is akar) bűnbe esik), mégsem teszi, igyekszik felnevelni gyermekét abban a (disztópikus) környezetben, amely bár vizuálisan aligha emlékeztet minket a Földre, mégis az emberiség minden kudarca és bűne terében sűrűsödik.  

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr3115394742

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.