Alejandro Amenábar csupán 28 éves volt, amikor Más világ (The Others) című remekműve megjelent. A spanyol művész egyszemélyben látta el a rendezői, a forgatókönyvírói, sőt még a zeneszerzői feladatköröket is. Végeredményként hatásos, az idő próbáját kiálló – azaz klasszikus – filmet hozott össze, mely felejthetetlen és utánozhatatlan.

A Más világ nem tipikus. Nem az a mozi, aminek van egy nagyon jó erénye, mely az összes többi szegmenset maga alá gyűri, nem, a Más világ egyszerűen minden elemében tudatos, kiemelkedő. Megragadó és fojtogató atmoszférával bír; nézőjétől pár lépés távolságot tart, nem akar túlzott szimpátiát kiérdemelni karaktereinek, mégis azonosulhatók maradnak érzelmi csapongásaik, magándrámájuk.

A címet tekintve azon ritka alkalmak egyikén kapjuk magunkat, amikor dicsérnünk kell a fordítást. Az eredeti The Others (a többiek), nem rossz, sugall némi otthontalanságérzetet azáltal, hogy személytelenül utal valakikre, viszont a magyar cím sokkal kifejezőbb lett, túlmutat a hangulaton, jobban kiemeli a lehetséges értelmezések kulcsait. A bizonyos többiek az élők szempontjából ők maguk (Grace [Nicole Kidman] és a gyerekek), számukra pedig az a bizonyos más világ cseppet sem tér el az élőkétől. A magyar cím két apró, elsőre akár jelentéktelennek tűnő kontextusra is jól rímel. Egyrészt jelentőséget nyer általa, hogy a történet egy szigeten játszódik, így leginkább Grace lélektana a mozgatórugó. Másrészt utal arra, hogy a háború morálisan egy másik világot eredményezett, amelyben többek között pl. a halál és a halálhoz való viszonyulásunk is új formát kap – a halál elsősorban már nem az élet természetes velejárója/célja, inkább az erőszakhoz köthető (a filmbéli szereplők sem természetesen távoztak az élők közül és ez moráljukat próbára is teszi).

Erénye az alkotásnak, hogy a szellemjárta sztorikhoz tapadó ködmotívum nem csak hangulati tényező. Szimbolikus értelmet is nyer, hiszen Grace saját magával való szembenézése után semmivé lesz. Így mondanivalója, filozófiai állásfoglalása is adódik Amenábar munkájának: a körülöttünk lévő világ kevésbé megismerhető, amíg szembe nem nézünk mibenlétünkkel. A közvetett háborús kontextust e ponton is segítségül hívhatjuk, hiszen a film ezzel nem csak az ismeretszerzéseink határairól mond valamit, rámutat arra is, hogy a háború torz etikájában az önmagunkkal való szembenézés nem ujjgyakorlat, ezáltal a fel nem dolgozott traumák tagadásán keresztül férünk hozzá csak a körülöttünk lévő világhoz (köd) – az ember nem csak a világtól fordul el, önmagától is.

Ennek tünete az is, hogy Grace fényt sem enged be a házba, de akár arra a rigolyájára is gondolhatunk, hogy mindig zárni kell az ajtót, mielőtt újabbat nyitnának ki. A sziget már önmagában egy olyan tényező, mely elvágja Grace-t a külvilágtól, ennek fokozásaként a függönyök még inkább elszigetelik őt, viszont ez a „mesterségesen” kreált magántér még mindig nem tud az önmagával való szembenézésnek a helyévé válni, sosem látja egészben az ok-okozati láncokat – ezt metaforizálja az óriási ház a sok, mindig kötelezően zárt ajtóval.   

Nicole Kidman erre az alkotásra született. A színésznő maga is állította egy interjúban, hogy ez a kedvenc filmje – érthető. A Más világ Kidman világa: minden porcikájával és jellegzetes kisugárzásával együtt úgy simul bele a film terébe, mintha nem ő lenne a filmért, hanem a film lenne érte – mimikájában és tekintetében a borzongás és a törékenység összpontosul, amely fokozni tudja a karakteres, ódon környezetből származó hangulatot. Az a viszony, ami a jelenlegi film és Kidman között fennáll a vásznon/képernyőn: tökéletes szimbiózis. Azonosulási pontként sosem az elbeszélés vagy az éppen aktuális karakterfókusz szolgál a Más világban, inkább Kidman arcjátéka.

A horrorokban legtöbbször a félelmet és a félelem tárgyát kéz a kézben kapjuk, onnantól pedig magunkra is vagyunk bízva. Itt nem ez a helyzet. Kapunk egy pár rigolyát és félelmet, de csak nem akar feltárulni, valójában honnan is erednek ezek – ok nélküli okozatok idézik a szorongást. Így a film fokozni is tudja magát, sőt (pozitív értelemben) manipulálni is nézőjét. Ebből adódóan nem pusztán egy hatásos és elgondolkodtató fordulattal szembesülünk befogadóként, hanem olyannal, amit tényleg a váratlanság ereje készít elő, hiszen a szolgálókhoz köthető manipulatív fordulatot követi a tényleges, katarzist hozó csavar.

Ez nem csak a központi karakternek tartogat megtisztulást, vele együtt a Más világ nézőjének is, mert a narratívának e film esetében nincs olyan síkja, mely mentén többletinformációhoz jutnánk, pusztán annyit tudunk a dolgokról, amennyit Grace önmagáról, így a feszültség a végsőkig kitart.