A The End of the F***ing World 1. évada kétséget kizáróan egy egyedi hangulatú, gondolatébresztő, bátor és sokszor meglepő sorozat volt. Ilyenkor mindig nagy kérdés (filmek, sorozatok, de tulajdonképpen bármilyen alkotás esetén), érdemes-e folytatni az adott alkotást. Ez sajnos a második évad megtekintése után sem lesz teljesen egyértelmű.
Aki látta az első évadot, bizonyára emlékszik arra, hogy az utolsó jelenetek nagyon kényes szituációban hagyták különc hőseinket. A készítők konkrétan a nézők fantáziájára bízták, hogy mi fog velük történni. A legrosszabb lehetőségtől a legjobbig, tulajdonképpen bárhogyan folytathatták a történetüket. Ez a nyitott vég remekül illeszkedett a sorozat addigi hangulatához, és passzolt a főszereplő gyerekek életérzéséhez is: több kérdés maradt a nézőben, mint válasz. Ez nem mindig probléma, sőt, a kérdésfeltevés természetszerűen önálló gondolkodáshoz, a válaszok pedig önálló kereséshez vezetnek.
Ennek ellenére a készítők a folytatásban úgy döntöttek, hogy a nézők kérdéseit válaszolják meg. Ezt úgy oldották meg, hogy a továbbra is hőseinket követhetjük úgy, hogy ők miként keresik meg saját válaszaikat. Mivel érdekes, és a maguk kifacsart módján szerethető karakterekről beszélünk, Alyssa és James személyében, ezt egyfelől továbbra is jó követni, másfelől viszont az első évadhoz viszonyítva kicsit üresebbnek érződik.
Ez az üresség persze érthető jelenség, hiszen egy igen jelentős trauma után csöppenünk bele újra a két karakter életébe. A széria nagyon hitelesen mutatja be azokat a nehézségeket, amikkel a korábbi események feldolgozása jár. Ahogyan a való életben, a The End of the F***ing World világában sem egy gyors folyamat az emberi pszichét ért erős sokk feldolgozása, hanem kifejezetten lassú és nehézségekkel teli. Mindenképpen elismerés jár a készítőknek és az egész szereplőgárdának azért, hogy ezt a kényes és nehéz témát ilyen remekül bontják ki a szemünk előtt.
A szereplőgárda emlegetése kapcsán pedig külön ki kell emelnem Jessica Barden és Alex Lawther nevét, akik ismét remek alakítást nyújtanak.James és Alyssa jellemén egyaránt érződik, hogy ha fizikai értelemben nem is, de belső küzdelmeik tekintetében rengeteg idő telt el az első évad kezdete óta. Mindketten küzdenek az emlékeikkel, próbálnak együtt élni a régi és új tragédiákkal, amiket rájuk mért a sors. Továbbra sem értik miért történik ez velük, hanem érezhetően sodródnak. Mégis van egy fontos dolog, amiben megváltoztak. Érezhetően jobban elfogadják, hogy az élet márpedig folyamatos küzdelmek sorozata.
Talán soha nem is lesz másmilyen, nem tehetsz jobbat, mint hogy próbálsz menni előre. Ha pedig egy kis szerencséd van, akkor találsz valakit, aki megy veled, és megkönnyíti számodra ezt az egészet. Ki tudja, talán ez a felismerés a kulcs a felnőtté váláshoz. Annak ellenére, hogy a fent vázolt utat a szereplőink úgy tudják bejárni, hogy sorsuk végig érdekes marad, mégis érződik, hogy kiveszett az első szezon frissessége. Talán erre a legjobb példa az újonnan behozott karakter, Bonnie, aki valahogy háttértörténete és motivációja ellenére sem válik igazán érdekessé.
Persze összességében lehet, hogy a kis elégedetlenséget csak az eredményezi bennem, hogy a megnyugvás keresését nehéz olyan érdekfeszítően bemutatni, mint a gyermeki lázadást. A fenti negatívumok ellenére csak ajánlom a The End of the F***ing World folytatását, mert továbbra is minőségi, egyedi hangú sorozattal van dolgunk. Talán nem olyan erős, mint az első szezon, de valamilyen értelemben sokkal érettebbé vált, ami miatt a második körben is temérdek értékes dolgot tud adni a nézőknek.
