Ironikus, de mögöttes és témareflexív is, hogy cikksorozatunk sorozatokat szed össze négy fős csokrokba gyűjtve. (Az első rész itt.) Nézzük hát, miből élünk ezúttal; újabb négy szórakoztató sorozat, amiknek helyenként esztétikai tétjeik is vannak.
1. Castle Rock
Abrams és King együttműködése, ami akkor lesz igazán élvezhető, ha nem ismerjük eddigi munkásságukat behatóan, vagy, ha ismerjük, de nem várunk semmi világmegváltó újítást, életműfordulatot. A Castle Rock című sorozat Stephen King „sátáni” univerzumában játszódik. A cím egy fiktív város neve, ami több King-alkotásban is különféle borzalmak helyszíne volt már – a sorozat nem mulasztja el, hogy ezeket fel is idézze számunkra röpke ideig, viszont sajnos nem reflektál kielégítően ezekre. Egyik nagy erénye, hogy bár eleinte úgy tűnik, a város és az erdő klasszikus kontrasztjával fogunk találkozni (a város a bűn helyszíne, az erdő a menedék), ez nem így történik: a menedékhely kiiktatásra kerül, a város/civilizáció ugyanolyan misztikummal átitatott és bűnös helyszínként van jelen, mint az erdő/természet – nincs menedék, ha terroról van szó. Feszültsége van, de nem igazán a cselekmény szolgáltatja, hanem a hangulat, a miliő; leginkább akkor fogod élvezni ezt a sorozatot, ha a sok nyitott kérdés „rajongója” vagy.
2. Hősök
Alaptörténete pofonegyszerű: a világban elszórtan és kisszámban, de élnek különleges képességekkel bíró emberek. Gyermekbetegsége, hogy néha kicsit nagyot akar mondani, máskor pedig hajlamos öncélú értelmetlenséggel bánni karaktersorsokkal, de azt meg kell hagyni, hogy egyedi sorozat. A cím nagyon fontos, csak simán hősök, és nem szuperhősök. Valóban, a szereplőink inkább a hőssé válás folyamatait élik meg, mintsem, hogy hagyományos értelemben vett hősként működjenek, később persze képességeikből adódóan felmerülnek ezek a klasszikus szándékok is. Az egészben van egy nagyon erőteljes mentális krimi szál, ami sokkal jobban és klisémentesebben van kidolgozva, mint a riválisnak tekinthető képregények és szuperhősfilmek esetén. A karakterek az új képességeik felfedezése közben, a hőssé válás folyamatában önmagukkal kapcsolatban is egyre mélyebbre ásnak, gyakran pozitív értelemben sokkoló dolgokra bukkanva. Nem sorolnám a legjobb sorozatok közé, de ezutóbbi miatt élvezhető, fenntartja az érdeklődést, hogy az „én” saját különcségével szembesül, vagy épp elfojtott titkaival.
3. A szökés
A sorozat műfaja inkább dráma, mint bűnügyi, a bűnügy itt csak egy fő tematikus elem, ami még sajátos is, mert a sorozat etikájában (nem mindig, de nagyrészt) nem az üldözött a bűnös, hanem az üldöző. Amikor elstartolt, esztétikai értékeit nézve mintha követ dobott volna a tömeg-bűnügyi zsáner állóvízébe és meg is tisztította azt (gondolok itt a CSI-ra, NCIS-re, Gyilkos számokra, Gyilkos elmékre és minden másra, ami ezeknek a farvizén evez/evezett). A börtönélet alapvető toposzát is működteti, mely szerint életre szóló testi és lelki stigmákat szerzünk a cellák árnyékában; terítékre kerül a börtönhierarchia, a rabok közti érdekes sorsközösségi viszony, ami még a börtön falain túl is összeköti azokat, akik együtt ültek. Színészi teljesítményekből több kiemelkedőt is kapunk, Robert Knepper pl. világszínvonalon játszik, a sorozat és az évadok előrehaladtával annál inkább. Sőt, forgatókönyvből is csillagos ötös, mert a szereplők együttes és egyéni motivációi között folyamatos az ingázás, a feszültség.
4. Egy fiatal orvos feljegyzései
Eléggé alulértékelt és „ismeretlen” alkotás kishazánkban. Pedig minden megvan benne, ami egy minisorozatot remekké tesz: határozott jellemrajzok, feszes történetvezetés, elbeszélési bravúrok (az emlékező „én” elevenen jelenik meg emlékeiben, beavatkozik). Az emlékezés révén alakuló önértelmezés/önvizsgálat eredményeképp hol tragikus, hol komikus köntösben látjuk a karaktereket, hogy a kettő találkájából (tragikum és komikum) végtére is groteszk összkép alakuljon, ami mind a hangulat, mind a párbeszédek szintjén megmutatkozik. A sztori egyébként dióhéjban: egy pályakezdő orvos mindennapjaiba kapunk betekintést távol a dicső és idealizált Moszkvától; főszereplőnk olyan orvos, aki távol van a várostól, így hamar szembesül azzal, hogy sok gyermekded illúziója volt választott szakmájával kapcsolatban; ez mérsékelt kiábrándultsághoz vezet, és így nem hivatásának eszményei, hanem hétköznapi kicsinyes problémái kerülnek a középpontba. A két apró évad együttes játékideje alig 180 perc, vagyis, ha akarod, egészestés moziként is tekinthetsz rá. Nem mellesleg Jon Hamm és Daniel Radcliffe is kiemelkedő színészi teljesítménnyel rukkolnak elő.