Van ám nekem is otthon dinóm. Apukám hozta a Természettudományi Múzeumból, egy igazi tíreksz, és így ki van nyitva a szája, érted így ordít. A múltkor csináltam a homokozómban neki egy várat, és a szomszéd srácok is áthozták a dinóikat, és fuuuu, akkor harcoltak a dinók egymással is, meg úgy ledöntötték a homokvárat, hogy csak na, aztán elővettük a műanyag katonákat is akik így elkezdtek lövöldözni a dinókra, hogy rattatata, a dinók meg mentek, és legyalultak mindenkit a vérbe, az összes katonát a tankok meg így felrobbantak, hogy KACSUMMM, aztán akkor még verekedtek a dinók még egymással még, és természetesen az én tírekszem győzött.

Hangulatra, fókuszra, történetre az új Jurassic World film egy tízéves gyerek homokozójába vagy játszószobájába tartozik. A már közel harminc éve hősiesen stagnáló sorozat legújabb része ugyanúgy a nagy, félelmetes dinók elől rohangálásra, sablonos hősök/védtelenek/pénzéhes katonák alulírott karaktereire, hajszálvékony technológiai filozofálgatásokra és ketyegő órákra épül, mint eddig bármelyik másik film a franchise, újat, vagy érdekeset nem adva hozzá a képlethez. Feszültségkeltésre épülő filmhez sajnos nagyon kellenének a folyamatosan felemelt tétek, de a Bukott Birodalom során folyamatosan konstatálja a néző, hogy igen, bizony 2018 van, de még mindig azért kell aggódnunk, hogy vajon minden főszereplő megmenekül-e, sikerül-e a pénzéhes gonoszok terve, meg hogy megeszi-e a csúnya dinó a kisgyereket. Ez pedig, még ha a technikai körítés pazar is, egy lelketlen, agresszívan felejthető, fárasztó kliséhalomhoz vezet. Nagyon gyorsan kell gépelnem ezt a kritikát, mert órákon belül azt is el fogom felejteni, hogy egyáltalán láttam ezt a filmet.A Bukott Birodalom sztorija három évvel az eredeti Jurassic World (ami ugye az eredeti Jurassic Park soft reboot-ja volt) után játszódik. A film univerzumában a dinoszauruszok létezése eddigre komoly állatvédelmi, politikai kérdéssé nőtte ki magát (talán már említettem, de 2018 van: ha bármilyen butus multimilliós filmbe, legyen az szuperhősös vagy dinós, politikát nyomunk, akkor az hirtelen “komollyá,” “aktuálissá” válik), az Isla Nublar-on, a park szigetén pedig egy eddig kényelmesen meg nem említett vulkán készül kitörni. Színre lép ekkor Benjamin Lockwood (James Cromwell), a parkot létrehozó Hammond eddig elhallgatott munkatársa, aki felbérli az előző filmből ismert Claire Dearinget (Bryce Dallas Howard) és Owen Gradyt (Chris Pratt), hogy szállítsanak át egy adag dinót egy másik, biztonságosabb szigetre, ha már az USA kormánya Ian Malcolm (Jeff Goldblum) tanácsára hallgatva inkább veszni hagyná a dinókat.A jól induló sztori azonban hamar belerohad a műfaj kliséibe. A film az eredeti Jurassic Park folytatására hajazva egy ponton átteszi a cselekményét a park szigetéről Amerikába, azonban lényegi újítások, ötletek nincsenek. Kapunk még egy genetikailag szuperragadozóvá módosított dinoszauruszt, ezúttal Indoraptor néven, kapunk még egy adag üldözésjelenetet, labilis romantikát, macsó főhőst, okos jónőt, megvédenivaló gyereket. Nem tudom tovább ragozni, mennyire derivatív és semmitmondó a film cselekménye. Mindez persze nem új a már alapból holt unalmas 2015-ös Jurassic World után, de ott legalább kaptunk pár olyan, alanyi jogon is király jelenetet, mint a motoros-raptoros üldözés, vagy a T-Rex vs Indominius Rex bunyó a fináléban. Ebben a filmben, holott J.A. Bayona rendezése biztosan kezeli az óriási díszleteket és a részletes CGI-t, egyszerűen nincs elég alapanyag ahhoz, hogy akár egy percre is érdekessé váljon. Isla Nublar még mindig emlékezetes pokollá lett paradicsomként, illetve a film másik nagy helyszíne, a Lockwood birtok is hatásos horror-helyszín lenne gótikus berendezésével, titkos szobáival, kamráival. De a szkript fapadossága mellett akárhány kört lefuthatott volna a rendező, a látványtervezők, de még az így is a maximumot hozó színészgárda is, szarból akkor sem lehetett volna várat építeni. A másik legnagyobb bűne az előző részt rendezőként is jegyző Colin Trevorrow és Derek Connolly forgatókönyvének nem más, mint Jeff Goldblum szégyentelen elpazarlása. Az első két Jurassic Park filmből egy cameóra visszatérő színésszel ténylég bármi mást tudott volna kezdeni ez a sztori, minthogy a film elején és végén egy-egy kétperces monológban összefoglaltassák vele előbb az expozíciót, aztán a tanulságot: genetikával kísérletezni még veszélyes is lehet. Megjelenései, és a komolykodó, elgondolkodtató hangvétel, amit megütnek, teljesen távol állnak a film többi, szenzáció- és ijesztegetés hajhász felütésétől, és még kínosabbá teszik a sztori félgőzös filozofálgatását a tudomány határairól és az emberi kapzsiságról. Trevorrow és Connolly mintha nem vennék észre, hogy nem azért tudott sikeres lenni harminc éven keresztül a Jurassic Park, mert bármi jelentőségteljes dologról szólt volna, hanem mert mindenki dinókat akar látni ordítani és harapni - ez, meg egy esetlegesen meglepőbb, összetettebb sztorira tömni a pop cornt. Jeff Goldblumot meg inkább hagyták volna goldblumkodni, ahogy azt például Taika Waititi nagyon bölcsen tette a Thor: Ragnarok-ben.
Szóval mondhatnám, hogy sikerült megint lehúzni egy rókabőrt (dinóbőrt) a Jurassic Park márkáról, de még ez a derivativitás ábrázolására megannyit használt kép is túl derivatív lenne arra, hogy kifejezzem, mennyire felesleges ez a film, szóvicc ide vagy oda. Én személy szerint csak egyfajta perverz kíváncsisággal tudom várni a 2021-es folytatást, hogy lássam, az ötlethiány miféle mélységéig tudják a készítők még ezt a sorozatot elvinni. Azután pedig remélem soha többé nem fogok új Jurassic Park-filmet látni, életem végéig. Nyilván valóan egy aranytojást tojó tyúk ez a sorozat, amit addig kell baszatni, amíg bír tojni, de lassan nem fog ártani észrevenni, hogy öreg már szegényem, és kicsi meg véres tojások jönnek ki belőle. Haldoklik szegényem. El kéne engedni.