A háború az egyik legszörnyűbb dolog, amit az ember élete során átélhet. Számtalan film körbejárta már ezt a témát, a katonák és az egyszerű civilek szemszögéből egyaránt. De mi a helyzet a gyermekekkel, akik se harcolni, se védekezni nem tudnak, de még magukról gondoskodni is csak nagyon nehezen? A Studio Ghibli 30 évvel ezelőtt bemutatott filmje, a Szentjánosbogarak sírja egy testvérpár történetén keresztül mutatja be a második világháború borzalmait. Vajon ma is ugyanolyan átütő erejű alkotás a nemrég elhunyt Takahata Isao rendezése, melyet a bemutatása után az egyik legmegrázóbb háborús filmnek kiáltottak ki?
A második világháború vége felé járunk, a japán városokat egyre gyakrabban érik amerikai bombatámadások. Amikor Kobét is megtámadják, a tinédzser Seita és húga, Setsuko éppen csak meg tudnak menekülni a bombák elől, azonban az egész város porig ég, az anyjuk pedig belehal az égési sérülésekbe. Mivel az apjuk a japán haditengerészetnél szolgál, a két gyermek árván és hajléktalanul marad. Japán gazdasága romokban hever, a fejadagok egyre kisebbek, a társadalom pedig napról napra bizalmatlanabbá válik az „ingyenélő” menekültekkel szemben, ezért Seita és Setsuko úgy dönt, hogy önállóan néznek szembe a megpróbáltatásokkal. Ezzel viszont egy olyan útra lépnek rá, melynek a végén semmi más nem vár rájuk, csak a sötétség.Gondolom az eddig leírtakból mostanra már mindenki számára egyértelművé vált, hogy a Szentjánosbogarak sírja bizony nem egy szívderítő alkotás, és akkor még finoman fogalmaztam (nem véletlen, hogy annak idején a japán mozikban egyszerre vetítették egy másik Ghibli-animációval, a családbarát és optimista hangvételű Totoróval). A választott téma és a gyerekszereplők szenvedése együtt adják az alapot egy könnyfacsaró drámához, de sokszor úgy éreztem, hogy a film készítői túlzásba estek. A legjobb példa erre az a jelenet, amikor az anyjuk halála után Setsuko sírni kezd, Seita pedig, hogy jobb kedvre derítse, akrobatikus mutatványokkal próbálja jobb kedvre deríteni, de a húga nem is figyel rá, közben a háttérben szól az érzelmes hegedűszó. Lelki szemeim előtt szinte már látom, hogy a filmvászon mellett valaki feltart egy táblát azzal a felirattal, hogy „Kedves közönség, most tessék megnyitni a könnycsatornákat!” Félreértés ne essék, a filmben vannak tényleg megható és megrázó pillanatok is, de előfordul, hogy átesik a ló túloldalára, és hatásvadászatba fordul.
Nem könnyíti meg a néző dolgát az sem, hogy a két főszereplő közül az egyedüli cselekvő, Seita, meglehetősen ambivalens természetű. Ugyan a tetteit végső soron a jó szándék vezérli, hiszen a kishúgáról akar gondoskodni, de a büszkesége és a makacssága miatt nem hajlandó mások segítségét elfogadni. És ezzel akarva-akaratlanul, de megpecsételi mindkettejük sorsát, az alig páréves Setsuko pedig vakon követi a bátyját, mert még nem képes felfogni a körülötte történő eseményeket. Egyes értelmezések szerint Seita viselkedése a világháború alatti japán vezetést hivatott szimbolizálni, akik szintén nem voltak hajlandóak külső segítséget elfogadni, de ettől az ő viselkedése még nem lesz emberileg kevésbé megkérdőjelezhető. De úgy is fel lehet fogni a történet üzenetét, hogy az egész háború nem más, mint az emberi együttélés legnagyobb kudarca, és az ebből fakadó helyzetben a társadalom képtelen segíteni a rászorulókon, akik önhibájukon kívül kerültek ilyen kilátástalan helyzetbe.Grafikailag a Szentjánosbogarak sírja még ma is szépnek mondható. A karakterek és a hátterek a Ghiblitől megszokott nagyfokú részletességgel vannak megrajzolva, és különösen érdekes a fényekkel való játék az egyes jelenetekben, pl. a bombázásnál, a szentjánosbogár-vadászatnál és a film során állandóan visszatérő látomásoknál. Az aláfestő zenék jól passzolnak az egyes képsorokhoz, bár ahogy azt már korábban leírtam, néha ráerősítenek a hatásvadászatra.
Minden hibája ellenére a Szentjánosbogarak sírja még mindig a jobb háborúellenes filmek közé tartozik, melynek mondanivalója a mai napig aktuális. Nem szabad elfelejtenünk, hogy egy háborúban nincsenek győztesek, csak vesztesek, és a hátországban élő civilek sokszor ugyanúgy szenvednek, mint a fronton harcoló katonák.