Az 1995-ös Ghost in the Shell átütő sikere után egyértelmű volt, hogy valamikor folytatódni fog a 9-es Szekció tagjainak története. Erre egészen 2004-ig kellett várni. Vajon a folytatás utoléri az elődöt zsenialitásában, vagy csupán lemaradva tőle kullog a nyomában?
Három év telt el azóta, hogy Kusanagi Motoko őrnagy tudata egyesült a Bábjátékosnak nevezett hackerrel. Az Őrnagynak azóta sem akadtak a nyomára, és a 9-es Szekció bevetés során eltűnt személyként tartja nyilván. Egykori társa, a kiborg Batou új partnerével, a volt rendőr Togusával továbbra is a kiberterrorizmus ellen harcolnak. Azonban új megbízatásuk kemény diónak bizonyul: néhány újonnan gyártott „szex-android” meghibásodott és megölték a tulajdonosaikat. A 9-es Szekciónak ki kell derítenie, hogy mi okozhatta az androidok rendellenes viselkedését, de a nyomozás során Batou úgy érzi, mintha valaki állandóan figyelné őt.
Azt fontos leszögezni, hogy az Ártatlanság technikai értelemben a Ghost in the Shell folytatása, bizonyos tekintetben mégsem az. Ugyanis a rendező, Oshii Mamoru nem egy hollywoodi értelemben vett folytatást akart csinálni, sokkal inkább egy szellemi örököst az 1995-ös filmnek, ami önmagában is megállja a helyét (nem véletlen, hogy Japánban simán „Innocence” címen futott a mozikban). Nem tudom, hogy mennyi igaz ebből, de ha nem lenne óriási kedvencem az eredeti anime, valószínűleg csak értetlenül vakarnám a fejemet, hogy ez mégis mi a fene akart lenni. Ugyanis a film sok mindenben hasonlít az elődjére, mégis nagyon különbözik tőle.
Történeti szempontból egyértelmű a visszalépés. Az első rész politikával átszőtt hackervadászata után a második részben egy egyszerű nyomozós sztorit kapunk. A ’95-ös film története abból a szempontból is jobb volt, hogy az Őrnagy karakterén keresztül remek táptalajt biztosított az ember és a gép természetéről folytatott filozófiai elmélkedéseknek. De a 2004-es folytatás ezen a téren átesett a ló túloldalára: a kissé sekélyes főtörténetet azzal próbálta ellensúlyozni a rendező, hogy lépten-nyomon komplett idézeteket adott a szereplők szájába. Van itt az Ótestamentumtól kezdve Konfuciuszon át Descartes-ig minden. Ezek az intertextuális utalások minden bizonnyal nagyon vonzóak a közönség egy részének, de az egyszeri nézőnek nehézzé teszi az egyébként elég egyszerű történetnek a megértését is. Ami nagy kár, mert a film témái (vágyunk a mesterséges élet megteremtésére, hol húzódik a határ ember és gép között) érdekesek lennének, de ezzel az állandó idézgetéssel egy idő után öncélúvá és nehezen követhetővé válik.
A karakterábrázolás terén viszont fejlődött a sorozat, hiszen végre nem kizárólag az Őrnagy van a figyelem középpontjában. Batou és Togusa kettősén keresztül egy eléggé sajátos „jó zsaru - rossz zsaru” páros rajzolódik ki előttünk. Batou az Őrnagy eltűnése után egyre magányosabbá válik, lassan minden kapcsolatát elveszíti az emberekkel, egyedüli társa pedig a kutyája marad. Éppen ezért az sem okoz neki gondot, hogy a nyomozás során akár gépágyúval sorozzon meg bűnözőket, ha végül információhoz tud jutni. Ilyenkor lép közbe Togusa, a családos, becsületes ex-rendőr, aki „nagyobbrészt” ember, hiszen a kiberagyán kívül nem találhatóak a testében kibernetikus implantátumok. A kettejük közötti kapcsolat korántsem mentes a nézeteltérésektől, de végső soron mindig számíthatnak egymásra szorult helyzetben.
A vizualitás szempontjából nézve már közel sem ilyen rózsás a helyzet. Már a 95-ös filmben is használtak ügyesen elrejtve számítógépes animációt, a folytatásban viszont még több ilyen technikával készült jelenet került, ezúttal szem előtt hagyva a CGI-t. Azonban pont emiatt a film látványvilága elég inkonzisztens. A kézzel rajzolt jelenetek és figurák szépek, a hátterek helyenként egészen gyönyörűek, a 3D-ben megrajzolt modellekkel sem lenne különösebb baj, de amikor ezek együtt vannak a képernyőn, akkor a végeredmény felemás, mintha az egyes elemek egyszerűen nem illenének a helyükre. A zenei aláfestésért most is Kawai Kenji felelt, aki hozta a tőle elvárható szintet, bár közel sem fogunk annyi emlékezetes dallamot hallani, mint az első részben.
Kár az Ártatlanságért, mert ha a rendező visszavesz az ambícióiból és nem riad vissza attól, hogy több legyen a közös pont az első és a második film között, akkor egy emlékezetes folytatást kaphattunk volna. Így viszont tényleg csak a franchise rajongóinak tudom ajánlani.
