Reszkessetek Krampuszok!

2015. december 06. - krisfk

A karácsony minden meghittsége ellenére hektikus tud lenni, sőt kaotikus, főleg ha jön az ajándékozási láz, a maratoni sütés-főzés, a rokonok, barátok, gyerekek, télapó, sírás, fagyöngy, pulyka, rosszullét, hó, sár, latyak, rénszarvas, kisjézus, miatyánk, fenyőfa, üveggömb, alma, játék, törött kocsikerék. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy karácsonyi filmnek is ennyire eklektikusan kellene viszonyulnia saját magához. A Krampuszról nem hogy én nem tudtam eldönteni, mi a műfaja (dráma? horror? vígjáték? vagy netán midcult művészfilm?), de még saját maga sem. Sőt. Még azt sem tudom egyértelműen eldönteni, hogy tetszett-e.

krampus.jpg

A Krampusz először is lehetne családi dráma, a film első fél órája tipikus karácsonyi filmként működik. A már nem túl jó viszonyt ápoló, de rendes családhoz vendégségbe jönnek az idegesítő rokonok karácsonyra, ez az elcsépelt szituáció a film alapja. A középpontban a kisfiú (akit Emjay Anthony alakít remekül) áll, aki azt szeretné, ha minden újra a régi lenne, ha családja újra jól működne és ha megint jó lenne a karácsony. A családi problémák azonban (sajnos) a háttérbe szorulnak, mert bár felszínes, de legalább tucatdrámának jó lenne: érdekel a család, érdekel a főhős (és kapcsolata nagymamájával), valamint érdekel, hogy oldódnak meg problémáik – ebben a filmben, amit az első fél óra fölvázol, semmi szükség holmi krampuszokra. A főhős csalódik családjában, ezért olyat kíván, amit nem kellett volna: csak ezúttal nem úgy, mint egy bizonyos Kevin esetében, a család valóban egy átok áldozatává válik. 

A Krampusz ezek után igyekszik horrorfilmként viselkedni, csak sajnos nem túl effektíven: a feszültségkeltés működik, a fokozatosan erősödő furcsaságok fölkeltik az érdeklődést, de sajnos a film még úgyis, hogy az olcsó jump-scare-eket mellőzi, nem tud rémítő lenni. A karácsonyi zenéket is kreatívan használja a Krampusz, az egyik jelenet kiváltképp erős, amikor az áramszünet alatt, miközben a család alszik, egy tabletről szól a meghitt karácsonyi zene, de egyszer csak, amikor a kandallóban is kialszik a tűz, a tablet lemerül. Van még egy-két jól működő horror jelenet a filmben, de a legtöbb sajnos lapos, míg mások már horrorvígjátékká válnak (én nem jöttem rá, hogy ez a film igazi horror vagy horrorvígjáték akart-e lenni – az volt az érzésem, hogy az eredetileg horrornak szánt film alapötletéről a stúdió azt gondolta, hogy túl komolytalan, ezért beleerőltettek egy vicces figurát és jó pár poént).

A Krampusz bizonyos jeleneteiben (amik föltűnően jók) megtalálható az abszurd humor is. Ezzel csak az a gond, hogy ezt a fajta humort nem viszi végig a film. Nagyon erőltetett ugyan a nagynéni karaktere, aki teljesen irreleváns a történet szempontjából, csak azért van a filmben, hogy néha benyögjön egy-két poént vagy idézhető "beszólást". A legtöbb "humoros" jelenet őhozzá kapcsolódik, de nem ezek azok, amik a film vígjáték elemeit hordozzák, hanem azok a morbid megnyilvánulások, melyek például a nyitójelenet túlzásaiban vagy a csúcsjelenet abszurd akciószekvenciájában jelenik meg. A nyitójelenetet (és nyitó stáblistát) nézve arra számítottam, hogy a Krampusz meglepően jó film lesz. Voltak is meglepően jó jelenetei, amelyek sajnos elütöttek a film maradékától. Ilyen például az animációs szekvencia, mely technikájával (CGI+papírkivágás) és képeivel is megragad.

Végül a Krampusz mutat önreflexív jegyeket is, melyek midcult művészfilmre vagy legalább poszt-modern hollywoodi szerzőiségre mutathatnak. A csúcsjelenet például tömve van műfaji önreflexióval, horror- és akciófilmes kliséket figuráz ki, valamint eltúlozza egyes karakterek "hősiességét", ellenpontként használ zenét és groteszkségével nevettet meg. Itt mondjuk végre szerepe is lesz a nagynéninek, aki vadászpuskát ragadva ellőhet néhány sörétet. Ez a nagy, akciódús jelenet, amikor a karácsonyi ajándékok támadnak, (nem emlékeztet ez bárkit a Karácsonyi lidércnyomásra véletlenül?) azért működik ennyire, mert végre nem veszi magát komolyan és elereszti őrületét, ami remekül áll neki. Ha végigviszik ezt a stílust és nem próbálkoznak egy rakás műfajjal és beszédmóddal, zseniális film lehetett volna. Látszik, hogy volt valaki, akinek remek ötletei voltak, de sajnos nem ő volt a főnök. Az önreflexivitását erősíti a végigvezetett jump-scare gag. Korábban említettem már, hogy a Krampusz nem válik olcsóvá, nem alacsonyodik le a gagyi horrorok jump-scare-jeire, sőt, viccet csinál belőle: többször fölépíti úgy a jelenetet, mintha egy jump-scare következne, de aztán mégsem. A jump-scare hiányával épp a jump-scare-re hívja föl a figyelmet, így még szemetebb a végső gesztus, hiszen egy jump-scare-rel zárul.

Az harmadban a narratíva szintjén is megjelenik a Krampuszt elrontó eklekticizmus. Most le fogom lőni a poént. A Karácsonyi énekes befejezés akár jó is lehetne, ha az "egész csak álom volt" klisét nem fejeli meg az ősöreg horrorklisével: álom volt, de igazából nem álom volt! Wow! Micsoda újdonság! Mintha a Polar expressznek is PONTOSAN ugyanez lett volna a vége. Az utolsó jelenet keveri az ördöghorrort, visszatér a családi dráma, a karácsonyi vígjáték... az egész katyvaszból pedig elég nehéz kihalászni a gyöngyszemeket. Gyöngyszemek azonban vannak, és én úgy gondolom, mégiscsak jobb nagyszerű jeleneteket nézni egy amúgy rossz filmben, mint átlagosakat egy átlagos műben.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr138135576

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.