A Hősök című 2006-os sorozat első és második évadáról szó esett már itt korábban, nézzük most a harmadik “könyvet”, melynek címe: Gonosztevők (Villains).

Itt kezdődött meg a sorozat lassú, de biztos hanyatlása az első valóban sikeres évad és a második után, mely csupán az első széria hírnevét lovagolta meg. A nézettség egyre lejjebb ment a készítők nagy ámulatára, pedig ők teljesen ugyanazt csinálták, mint az előző két évadban. Várjunk egy percet… lehet, hogy éppen ez volt a baj?

Látszólag a Hősök évadok egyre többek akarnak lenni, egyre több akcióval, egyre nagyobb rejtélyekkel és a megdöbbentőbbnél is megdöbbentőbb fordulatokkal (gondolok itt például arra, amikor kiderül, hogy Sylar (Zachary Quinto) anyja nem más, mint Angela Petrelli (Cristine Rose), aztán kiderül, hogy mégsem ő az: csavar és visszacsavar. Duplacsavar. Ki tudja, hogy hívják ezt.)

Egyik fontos motívuma az első évadnak Sylar erősen freudi anyakomplexusa volt, ezt nagyon jól továbbviszi a harmadik könyv, hisz megjavul, jó útra tér, amikor kiderül, hogy mégis van anyja, elnyomja magában éhségét, egészen addig, amíg a csavar újra el nem fordul, s vele együtt ő is. Amint kiderül, hogy anyja mégsem él, s Angela hazudott neki, hogy befolyásolja, visszatér a jó öreg sorozatgyilkos.

Miért mondom mégis, hogy ez az évad pontos mása az előző kettőnek? A Sylar szál valóban érdekes, de minden mást láttunk már korábban. A gonosz társaság a háttérből irányítja a dolgokat, bár új a főgonosz, Arthur Petrelli (Robert Forster) mégsem különbözik funkciójában az első évad Lindermanjétől (Malcolm McDowell) vagy a második Bobjától (Stephen Tobolowsky). A különleges képességű emberek nem tudnak napirendre térni képességeik fölött, új szereplők is képességeket kapnak, akik szintén ezen filozofálnak.

Továbbra is mindent a végzet irányít, Peter (Milo Ventimiglia) és Hiro (Masi Oka) továbbra is magukat keresik, hiába látszottak már révbe érni két évadzáróban is. Hiro elveszíti az emlékezetét és addig szenved, amíg vissza nem szerzi, Petert bezárják egy rosszfiú testébe, neki pedig, mint mindig, önmaga ellen kell küzdenie.

Továbbvezeti a harmadik könyv az isteni szálat is (végzet, isten, a  szimbólum, ami a különleges képességűeket kíséri végig), Nathan (Adrian Pasdar) megvilágosul és azt mondja, Isten adta neki a képességeit, hogy jóra használja, ez persze nem vezet sehová, mert kiderül, hogy Dr. Zimmermantől (Ronald Guttman) kapta szintetikusan (újabb fordulat). De erre máris rákontráz a visszafordulat, amikor a napfogyatkozás elveszi hőseink erejét: vajon tényleg valami isteni erőnek tulajdoníthatjuk a képességeket?

Persze egy blogbejegyzés nem lehet elég terjedelmes ahhoz, hogy akár egyetlen évadát is végigelemezzem egy sorozatnak, egy olyan sorozatra pedig nem is érdemes több időt szánni, mely az első évad után elveszítette újdonságát. Kíváncsi vagyok, milyen lesz így az érkező spinoff. Vajon abban is a végzet irányítja majd a Hősöket, akiknek egy valami nagy katasztrófát kell majd megakadályoznia, miközben keresik helyüket a világban? Á, biztosan nem. És biztosan nem Mohinder (Sendhil Ramamurthy) közhelyes narrációja fogja nyitni és zárni az összes epizódot.

“Mindenkiben van jó és rossz.” Ezzel a mondattal voltak képesek lezárni az évadot a készítők. Van egy olyan érzésem, hogy három év alatt sikerült kifogyniuk az ötletekből, s véletlenszerűen fölcsapták a klisékatalógust, hogy keressenek valami frappáns mondatot, mellyel összegezhetnék a Gonosztevők című könyvet. A közhelyes mondanivalóval még nem lenne baj. Csak ne mondják ki. És főleg ne non-diegetikus narrációban, ennyire azért még az amerikai televízió sem lehet szájbarágós… vagy mégis?