A Kritizátor oldalán nem egyszer tartottunk már megemlékezést egy-egy nagy múltú színészről, színésznőről vagy éppen rendezőről, aki már nincs köztünk. Legutóbb Dean Jones amerikai színészt sirathattuk szeptember 1-jén, kinek neve 1968-ban összeforrott az 53-as számú kis bogárhátúval, Herbie-vel. Ám ezúttal nem őrá emlékezünk, hanem arra a személyre, aki a 70-es évektől kezdve szembesíti a világot az igazi rettegéssel. 2015. augusztus 30-án 76 évesen elhunyt Wes Craven amerikai rendező, és a Kritizátor most emléket állít annak az embernek, aki a maga korában megreformálta a horrorfilm ipart.
Meghalt Wes Craven, oda a rettegés. Ezt ma is mondhatnánk, de azért ne legyünk ennyire kishitűek, még lehetnek feltörekvő rendezők, akik továbbvihetik és fejleszthetik az elődök által felvett stílust.
Wesley Earl Craven 1939. augusztus 2-án született az Ohio állambeli Cleveland-ben. Szüleitől baptista nevelést kapott, így a cigaretta, az alkohol, a kártya, sőt még a mozi is tabunak számított. Milyen érdekes, hogy később az utóbbi biztosította neki a felemelkedést. Illinois-ban a Weathon College-ban diplomázott filozófia szakterületen. Egy rövid ideig angolt tanított a Westminster College-ban, majd később a humán tárgyak professzora lett a Clarkson Műszaki Főiskolán, melyet később Clarkson Egyetemnek neveztek el New York Potsdam nevű kerületében. Később ugyancsak New York-ban, a Madrid nevű kerületben is tanított a Madrid-Waddington High School-ban. Ez idő tájt vásárolt magának egy 16 mm-es filmtekercses kamerát és rövidfilmeket gyártott magának. Az életében a változást Tom Chapin barátja hozta meg, aki közölte vele, hogy testvére Harry Chapin egy média-utómunkálatokkal foglalkozó céget vezet és munkatársakra van szüksége. Erre a hírre Wes átköltözött Manhattanbe és első filmipari kreatív munkáit hangszerkesztőként végezte Chapin cégénél.
Első önálló filmjével 1972-ben debütált, melynek címe Az utolsó ház balra volt. A film nem hozott olyan bődületes nagy sikert, ám kezdetnek mindenképp igen jónak számított. Ahogy szépen apránként gyűjtötte ebben a műfajban a tapasztalatokat, úgy szintén kis lépésekkel ugyan, de egyre jobb filmek kerültek ki a keze alól. Az utolsó ház balra után napvilágot látott a Sziklák szeme című film, mely már a nemzetközi filmkritikusok díját is elnyerte.
Ám az igazi elismerést 1984 hozta el számára, amikor a mozikba került a Rémálom az Elm utcában című műve. A film egyedisége és igazi horror-jellege miatt osztatlan sikert aratott világszerte, ráadásul számos jelölést kapott a kategóriájában. A 90-es évekig a rendező számos más horrorfilmmel állt elő, mint például A kígyó és a szivárvány, a Rémségek háza és az Eddie Murphy főszereplésével készült Vámpír Brooklynban. 1996-ban megjelent a szintén nagy sikert elért Sikoly című alkotása, mely már nem kis mennyiségű díjat tudhat magáénak, mint például az International Horror Guild legjobb filmnek járó díja. Az alkotások ezekben az időkben úttörőnek számítottak, hiszen a borzongást és rettegést kellően magukban hordozták, a megfelelő hatást gyakorolva nézőjükre.
A rendező kategóriájában a fent említett filmek közül kettőt emelnénk ki, és bemutatjuk pár szóban, mivel is érdemelték ki a méltó elismerést.
Rémálom az Elm utcában (1984)
Mi lehet az a dolog, mely mindenkire a frászt hozza és szinte lehetetlen tőle elmenekülni? Wes Craven mestere a feszültségkeltésnek és ezt a tehetségét a Rémálom az Elm utcában című filmjénél alaposan ki is használja. A mű a tinédzser-horrorok atyja, mert a történet a fiatalkorúak köré épül fel. Freddy Krueger (Robert Englund) szelleme kísérti hőseinket a rémálmaikban, de a dolog nem ilyen egyszerű, hiszen ezek az álmok nem mások, mint a szörnyű valóság. A történet lényege, hogy Freddy egy rég halott gyerekgyilkos, kinek lelke visszajár új áldozatokat szedni a rémálmaik által, ahonnan kvázi nincs menekvés. De hogyan is hozta a világra Wes Craven a frászt 84-es filmjével?
A Rémálom az Elm utcában korának egyik korszakalkotó filmjének számított. A rendező filozófiai tanulmányai nagyban segítették megérteni, miként is működik az emberi elme és érzelemvilág, mitől leszünk boldogok, mik okoznak nekünk szomorúságot és félelmet. Wes ezen tudását latba vetve kihasználta, hogy az emberek az ismeretlen dolgoktól rettegnek csak igazán. Abban az időben (mint ahogy azt a filmben is említik) a tudomány nagyon keveset tudott az álmokról és azok eredetéről. Ez a fennállás a mai napig sem változott sokat. A rendező egy olyan gonosz lélek köré írt megfelelő történetet, akit senki sem lát, csakis az álmaiban, de nyilvánvaló, hogy jelen van és képes ártani. Az álombéli tehetetlenség hatalmas eszköz a borzongatásra, hisz emlékezzünk csak vissza egy rémálmunkra! Képesek voltunk harcolni a veszéllyel, és tudtunk ellene tenni bármit is? Nos, efféle védtelen szituációkból riadtunk fel álmunkból és megkönnyebbülve állapítottuk meg, hogy „csak álom volt”. Wes filmjében az ismeretlentől való félelem és az ellene való harcképtelenség szövi a fő feszültséget a horrorban. A történetvezetés szépen lassan fejti ki mindennek az okát, és a halvány, de nem biztos megoldást is. Tudatosan felépíti az egész sztorit, magyarázó jellegű háttértörténetet is belecsempészve. Hatások tekintetében a film hozza kategóriája elvárásait: a jól megkomponált zene hátborzongató jelleget kölcsönöz a jeleneteknek. Hitchcock-i filmekhez hasonló éles, ismétlődően ritmizáló zenével és hangeffektekkel kelti a hatást, gondoljunk csak Freddy késeinek visításaira, amikor a fémeken végighúzza őket. Ma is feláll a szőr az ember hátán tőle! A fényeffektek a sötét és szűk helyszínekkel nagyon jó klausztrofób érzést keltenek, a kiszolgáltatottság érzésével növelve a jelenetek feszültségét. A film érdekessége, hogy New York Potsdam nevű kerületében (ahol a rendező tanított) a fő utcát Elm Street-nek nevezték. Ez afféle önreflexió a rendező részéről. A digitális eszközök ebben az esetben a háttérbe szorultak némiképp, így a maszkírozás és a bábtechnika realisztikusabbá tette a produkciót. Ezzel egyidejűleg ez a technika lehetővé tette a legváltozatosabb halálesetek megalkotását, és nincs két ugyanolyan gyilkosság. És ahogy azt az első rész vége is sugallta anno, mivel a rémálmoknak sosincs vége, ezáltal a filmből számos folytatás is készült, melyek rendezését Wes másra bízta, de produkciós és írói munkatársként ezeknél is szerepet vállalt.
Sikoly (1996)
Minthogy a korábbi filmben is, e horror esetében is a legnagyobb feszültséget az ismeretlentől való félelem kelti. A film elején megismerhetjük (igaz csak pár snitt erejéig) Casey-t (Drew Berrymore), egy fiatal lányt, aki egy különös telefonhívást kap egy ismeretlentől, aki elkezdi terrorizálni, majd végül beront a házba fehér fantommaszkkal az arcán, és több késszúrással megöli. Ezek után a gyilkos sorra öli a város fiataljait és a kérdés továbbra is fent áll, ki ez az őrült és ki tehet ez ellen valamit? Wes rendező úr nagyon szeretheti a kést, mint gyilkos fegyvert, hisz a főgonosz eszköze ebben az esetben is ez a konyhai eszköz. Természetesen itt is előfordulnak alternatív megoldások erre vonatkozóan, tehát itt sincs két ugyanolyan halálnem. A Sikoly esetében a gyilkos karaktere ember, és mozdulatai, cselekvései a filmben ezt nem is leplezik. Nem emeli földöntúli magasságokba, ugyanolyan tettek és lépések jellemzik, mint egy valódi személyt. De maszkja adja az ismeretlen hátterét, ráadásul a szálakat úgy csavarják az alkotók, hogy a nézőnek akár több tippje is lehet ki az elkövető. A bizonytalanság érzésével az egész mű alatt fenntartható a feszültség. Alapjában véve a Sikoly nem átlagon felüli horrorfilm, de a megfelelő hatást eléri annál, aki megtekinti. Wes Craven rendező sok bevált módszert alkalmaz a filmjeiben, hogy ránk hozza a frászt, és mint ahogy már említettük, itt is a kilátástalanság, az ismeretlen, a kiút nélküli szituációk keltik a rettegést. A Sikoly esetében a fény és hangeffektusok közül inkább a zene, ami hatáskeltő, hiszen alapjában véve a jelenetek viszonylag átlagos környezetben játszódnak. Ez volt az az alkotás, mellyel Wes elrugaszkodott a misztikus történetszáltól, és egy valóságos, emberhez közeli bemutatásmód kapott szerepet. Később ez a film is megannyi folytatást megélt, bár az első filmhez egyik sem ért fel.
Wes Craven rendező 76 évesen hagyta világunkra munkásságát. Méltán nevezhető a horror műfaj újítójának, mert megtalálta azokat az elemeket, melyekkel igazán rá lehet hozni az emberekre a szívbajt. Gyakorlatilag folytatta, amit William Friedkin elkezdett az 1973-as Az ördögűző című filmmel, és az eredmény magától értetődő volt. Bízzunk benne, hogy a horror kategóriában még sok említésre méltó darabbal fogunk találkozni, amely szintén korszakalkotó lehet, bár az utóbbi idők alkotásai nem ezt igazolják sajnos. Nyugodjon békében, Wes Craven.
