„Itt nincs puding, nincs anyámasszonykatonája”

2018. június 18. - Németh Míra

Három fiú, három generáció, Három tánc. A táncosok élete, életformája elképzelhetetlen azok számára, akiknek nem ez a hivatása. Különleges, speciális, és törvényszerűen a gyerekkor – és még megannyi más – feláldozásával jár. Kőkemény fegyelem és figyelem kíséri végig a táncossá válás rettentően nehéz, ugyanakkor legalább ennyire csodálatos útját. Ahogyan az elsőéves fiúk tanára mondja diákjainak: „itt nincs puding, nincs anyámasszonykatonája. Én vagyok az őrmesteretek. Lesz, hogy utálni fogtok. De azért vagytok itt, hogy kiváló táncos váljon belőletek.” Ez olyasvalami, amit csak óriási szenvedéllyel lehet művelni – máskülönben nem éri meg, vagy talán nem is lehet végigcsinálni.haromtanc_1.jpg

A filmben Marci, Ábel és Demeter szemszögéből látjuk, hogy milyen a Magyar Táncművészeti Egyetem diákjának lenni: Marci elsőéves, Ábel ötödéves, Demeter (vagy ahogy a filmben mindenki hívja, Döme) pedig kilencedikes, azaz végzős. Mindhárom esetben kissé másképp látjuk az ottani életet – már csak a korkülönbség miatt is -, ám minden esetben azonosulunk és átérzünk. Halász Glória filmje úgy lett személyes és szép film, hogy nem csapott át a giccsesbe. Őszinte, emberi és hiteles maradt. És egyáltalán nem egysíkú. Nem csupán azt látjuk, ahogy a diákok keményen dolgoznak és küzdenek azért, hogy napról napra jobbak legyenek és kitágítsák a saját határaikat, miközben a tanáraik, balettmestereik, edzőik ellentmondást nem tűrő módon várják el tőlük a fejlődést – hanem „civil” pillanataikba és nehézségeikbe is bepillantást nyerünk. Így például Marci és osztálya a balettórákon elvárt fegyelemmel küzd meg – ami a tízéves fiúk számára talán a legnehezebb feladat -, míg Ábel számára a családtól való távollét és a gyerekkor feláldozása okozott nagy nehézséget, Döme pedig (végzős lévén) az álláskeresés nehézségeivel néz szembe.32213417_1784170871646269_7452065461706948608_n.jpgA film ráébreszt minket arra, hogy a táncművészet és a különböző élsportok milyen rengeteg áldozattal járnak – és nagyon sok esetben még a kitűzött célért való küzdés, a végtelen kitartás és a tehetség sem garancia a sikerre. A táncszakmába való bekerülés azért nagyon nehéz, mert a rengeteg emberből, akik hosszú éveken keresztül a táncosi pályára készültek, csupán maroknyit fognak aztán alkalmazni a táncvilágban. A filmben is megjelenik, ahogy a vizsgák után a vizsgabizottság kivesézi a diákok teljesítményét – itt senki nem lehet „elég” tökéletes.

Bár a film főszereplőinek a három fiút tették meg, a tanárok is előkelő szerepet kaptak: végre a „mindig szigorú, kegyetlen” balettmesterek érzékeny oldala is megmutatkozik – így például mikor az elsőévesek tanára a diákjainak vizsgája után elsírja magát, mert, mint kiderül, neki sem mindig könnyű a szigorú, „őrmesteri” álcát felölteni, gyakran legszívesebben megölelgetné őket és hagyná a nyüstölésüket, de tudja, hogy (főleg ebben a szakmában) „puháskodással”, engedékenységgel nem lehet célt érni. Emellett azzal is szembesülünk, hogy óriási felelősség hárul a tanárokra: mi van, ha nem tesznek meg mindent ahhoz, hogy a diákokból kihozzák a maximumot? Hisz minden diák más, különböző erősségekkel és gyengeségekkel, amelyek közül a tanároknak mindet észre kell venniük, és az egyéni szempontokat figyelembe véve fejleszteni a tanítványokat. Ami pedig szintén egy emberileg (is) nagyon nehéz feladat: mit tegyen az oktató, ha nem látja egy diákjában az esélyt arra, hogy táncos váljon belőle? Hogyan mondja meg? Egyáltalán megmondja-e? Ezek bizony – ahogy az ebben a filmben is megmutatkozik – rettentő nehéz kérdések, bármennyire is szívből csinálja az ember.34387275_1809081019155254_4999298733762936832_n.jpgA film többségét a megfigyelő dokumentumfilmre jellemző elemek alkotják (mintha ott se lenne a stáb), amik még inkább hozzásegítik a személyes hangvételhez. És bár igaz, hogy a Táncművészetin a fegyelem, a kitartás és a maximalizmus uralkodik, mégis tele van bensőséges pillanatokkal, és azt vettem észre, hogy gyakran a humor és a segítőkészség az, ami átsegíti a táncosokat, jövendőbeli táncosokat és tanáraikat a nehézségeken. Így például mikor Döme egy fontos fellépés előtt az öltözőben, a teljes káosz közepette keresi a fellépőruháját a mindig segítőkész varrónővel együtt („Gabi néni, nincs meg a hercegnacim!”), vagy ahogyan a fellépések előtt/alatt az egész csapat (nem csak a táncosok, de a sminkes, a varrónő, az oktatók…) egy emberként izgul egymásért, majd a megpróbáltatás után szintén egy emberként, kicsik-nagyok együtt ünnepelnek - fáradtan, de elégedetten.  

Halász Glóriának sikerült elérnie, hogy dokumentumfilmje a hitelesség megőrzése mellett élvezhető is legyen. Bátran ajánlom mindenkinek, akár táncrajongó (nekik kötelező, nem csupán ajánlott!), akár nem. 78 percen keresztül lehetünk egy legtöbbünktől idegen, különleges világ szemtanúi - méghozzá szerethető szereplők kíséretében -, amely nem csak mint érdekesség tárulhat a szemünk elé, de a lenyűgöző operatőri munka mellett még gyönyörködtet is minket.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr2114054204

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása