Harmonikus sóhajok

2018. április 10. - OrbanBence

Azon országok filmjeit nézni, amik nemcsak kívül esnek saját kultúránkon, de filmgyártásuk sem meghatározó, mindig érdekes. Betekintést nyerünk szokatlan ötletekbe és perspektívákba, új gondolatokat ismerhetünk meg másféleképpen közölve. Ez a kulturális differenciálból adódó újdonságérzés viszont nem szabad, hogy befolyásolja a produktum értékítéletét. Attól még, hogy valami különleges, nem lesz jó. Sajnos ez igaz az iráni Lélegzetre is.breath-2.jpg

A hetvenes években (nagyjából közepén-végén) járunk Teheránban, rögtön a Saddam Hussein-éra előtti időkben, fokozódó forradalmi, háborús helyzetben. Ezt mi eleinte minimálisan érzékeljük: a cselekmény fókuszpontjában egy iráni kislány, Bahar áll, testvéreivel, édesapjával és mostohanagyanyjával. Helyzetük nem a legpozitívabb, az általános szegénység mellett apja erősen asztmás, nagyanyját leharcolta az évek és a szenvedés súlya; ennek ellenére nem érzünk keserű szájízt. A gyermeki elme köré konstruált történet biztosítja a nézőknek a felszabadító, megmosolyogtató naivitás érzését, ahogy Bahar minden áron asztmaorvos szeretne lenni, hogy felnőttként meggyógyítsa apját, ahogy az egyik pillanatban párnacsatázik a testvéreivel, aztán megveri a nagyanyja, nem sokkal később mégis öleli az asszonyt.

A gyermeki perspektívát alátámasztandó, hogy nagy szereppel bír a történetben Bahar mindig kócos, fésületlen haja. Házukban nincs elektromosság, így a szórakozást főleg a könyvek biztosítják, ezt mi nézők a kislány fantáziájában újra rajzolva, ezáltal a cselekményben tapasztalt impulzusokkal megtoldva látjuk. A hercegnő mindig egy kócos hajú lány, a megmentője, segítője egy nagyobb termetű, bajszos, hosszú hajú férfi, és a szereplők tárháza egyre csak bővül az olvasott könyvekkel. Ezek az animált részek kétség nélkül a film legjobb részei, a többlettartalom mellett (melyik ember képe társul milyen elképzelt karakterhez) az esztétikai és karakterépítési aspektusokat is teljesen kielégítik.breath-1.jpgA Lélegzet legfontosabb szereplője egyértelműen az apa, Ghafour, hozzá köthető az összes főbb történetformáló esemény, valamint (majdnem) minden jelentős impulzus Bahar életében. A kislány perspektívája miatt az apa az archetipikus jó, a mintapélda, aki megalapozta fantáziáját az állandó meséléssel (sőt mese előadással), és reményt adott lányának a betegsége kapcsán. Ghafour a gyermeke szemében Sámson, aki hosszú hajában hordja az erejét, és a biztosítást arra, hogy nem hal meg, hogy nem fogja sehogy elhagyni kislányát.

Mindezek ellenére nem működött számomra a film, leginkább strukturális hibák miatt. Szándéka volt véleményem szerint a rendezőnek az iráni kulturális sajátosságok megragadása és bemutatása, ez viszont túl sok egy 110 perces filmnek, azaz összességében csapongott a sztori különböző társadalmi és politikai attribútumok között. Ameddig Bahar szűkebb környezetére volt szorítva a szüzsé, addig nem volt probléma a felépítéssel, apja betegsége (még ha néha „elfelejtődve” is), a kultúrával járó szigorú szabályok és hagyományok, a mostohanagyanyja atavisztikus hozzáállása az élethez megfért egymás mellett. A háborút csak egy-egy tévéből és rádióból elcsípett mondat alapján tapasztaltuk, ami tökéletesen elég volt a kontextus biztosításához.breath-3.jpgAzonban amikor előtérbe került a forradalmi helyzet, a film szimultán vált túlnyújtottá, kiszámíthatóvá és hatásvadásszá. Ha nem lenne pontos sejtésünk arról, hogy mi fog történni, ha nem húznánk a szánkat azon, hogy milyen könnyű és elcsépelt módszerekkel akar belőlünk érzelmeket kicsikarni az alkotás, akkor sem lenne hatásos. Az utolsó kb. húsz-huszonöt perc teljesen fragmentalizálódott, minden szegmens végén felötlött bennem a gondolat, hogy „akkor most jön a stáblista?” és amikor a fade out után egy újabb jelenetsor kezdődött, nem éreztem mást, csak a monotonitás lehangoló atmoszféráját. A film végén teljesen elmaradt a katarzis a három felsorolt elem korrelációja miatt, a teremből távozva több voltam egy különlegesnek mondható, mégis középszerű és félinformációkat biztosító filmélménnyel. Aminél sokkal többre lett volna potenciálja a Lélegzetnek.

Tapasztalatnak viszont tagadhatatlanul hasznos volt. Egyrészt az européer filmes felfogástól való eltávolodás jár egy felszabadító érzéssel, előzetesen biztosítja a kíváncsiságot, másrészt valamennyit hozzáad a kulturális empátiához. A filmben látható családon belüli erőszak – bár számomra soha nem lesz elfogadott – természetesen van ábrázolva, hiába gondoltam emiatt az éppen aktuálisan agresszív karaktert antipatikusnak, gonosznak például sosem, mert kontextualizálva volt. Egy olyan időszakban és szabályrendszerben, ahol a nevelésben bevett módszer a „megregulázás”, fals lett volna máshogy ábrázolni – bővebben bemutatni viszont szükséges. Azonban a félinformáció is megalapozhat vágyat az ismeretszerzésre, tehát bizalommal mondom azt, hogy egy próbát adni a Lélegzetnek, minden negatívum ellenére, érdemes.

A filmet a 25. Titanic filmfesztivál során láttam.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr5613821432

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása