Egy hercegnő, egy elf és egy démon bemennek egy kocsmába…

Disenchantment 1. évadkritika

2019. szeptember 18. - Afthrast

A második évad küszöbén sokan találkozhatnak a Disenchantment című sorozattal. A leginkább a Simpson családról és a Futuramáról ismert Matt Groening legújabb sorozatát sokan várták, azonban megjelenése után hamar abbamaradt a hype. Vajon a második évad elnyeri a nézői tetszését, tényleg ilyen problémás volt az első? Nézzük milyen volt és mi történt a sorozat első évadában, enyhe spoilerekkel!

1_3.jpg

Azok kedvéért, akik még nem találkoztak a sorozattal, egy szatirikus fantasy rajzfilm sorozatról van szó, aminek a főszereplője egy eléggé semmirevaló hercegnő (Tiabeanie, röviden Bean) akit „kalandjai” során elkísér Elfo és Luci. Még itt megjegyezném, hogy a sorozat jelenleg csak magyar felirattal van, szinkron nincs. Luci egy személyes démon, aki Bean személyes démona és ahogy arra számíthatunk, állandóan bíztatja a rosszra. Elfo pedig egy… elf… Na jó, nem a Tolkien féle, hanem a kis zöld takony fajta, akik az elvarázsolt erdőben gumicukor fák között élnek és mindig vidámak. Kivéve Elfo, aki szerint ez elmebaj és inkább meg akarja tapasztalni a keserűséget, nyomort, szenvedést. Van egy, az egész évadon átívelő történetszál, ami az évad elején lassan indul be, de a végére nagyon felpörög.

Az első reakcióm úgy nagyságrendileg az egész sorozatra leírható ezzel: „ez mi a f***?”
Úgyhogy próbáljuk meg összekaparni… Szóval nem kell hozzá betépni, vagy ilyesmi, ellenben nagy segítség, ha valakinek teljesen pihent elméje van. Az egész sorozat eszméletlenül posztmodern, minden elemében bizarr próbál lenni, gyakorlatilag egyetlen normális karakter se jut eszembe belőle. Egyszerre blamálja kábé az összes eszünkbe jutó dolgot, Bean egy szerencsétlenkedő, elviekben nagyravágyó, de kivitelezésben hasra eső „millennial” (ezredfordulós, Y generációs, stb.), apja, a király megközelítőleg a „baby boomer”-ekre jellemzően mindenben irányítani akarja és mindenért Bean-t okolja, miközben király lévén az ő döntései folytán van ott az országa, ahol van.

3.png

A posztmodernre jellemzően a legtöbb dolog kétértelmű, szatirikus, szarkasztikus, egyszerre nem vehető komolyan és ha komolyan van véve, nagy aggodalomra ad okot. Folyamatosan poén tárgya a casual elhalálozás és hogy Bean még jobban hozza a „millennial” sztereotípiákat, előszeretettel akar inkább meghalni, mint olyat csinálni, amit nem szeretne. Szeretném remélni, hogy az egész évad alatt megjelenő párhuzamok nem véletlenek és nem csak én látom bele ezeket.

Na de hogy sikerült a megvalósítása? Egész… jól. Az átfogó történetben az évad végére sok karakter lecserélődik, jön a nagy fordulat ééés folyt. köv. Az egyes részek önmagukban kicsit inkonzisztensek, van amelyik érdekességben egyedül is megállja a helyét, de van, ami akár ki is maradhatott volna, ami tíz résznél nem szerencsés. Több olyan kritikával találkoztam, hogy nem olyan vicces, mint a Simpson család, vagy a Futurama, de igazából az említett példákból is kiindulva, ezek sokszor nem azért hangzanak el, hogy nevessenek rajta, hanem egyszerűen groteszk módon felhozzák a témát. Az interneten egyre gyakrabban úgy formálnak kritikát, hogy elhülyéskedik a komoly témát, szarkazmussal körülírják, hogy bármikor azt lehessen mondani rájuk, hogy nem gondolták komolyan (ez jellemző jó pár videósra is, csak így hirtelen gondolatként).

2.png

Összességében tehát: ha a műfajt/stílust nem értékeljük, nem lesz több néhány szarul elsütött poénnál és egy közepes átfogó történetszálnál. Ha bejön a posztmodern és éhezel a sötét humorra, bőven van mit szemezgetni belőle.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr9215110010

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.