"Keserédes" út a királyi Operába

2019. augusztus 20. - Németh Míra

A kubai Carlos Acosta volt az első afroamerikai balett-táncos, aki olyan világhírű darabok főszerepeit játszhatta el, mint például a Rómeó és Júlia. Ez nagyon szépen cseng, ám az Út a királyi Operába című életrajzi film az idáig vezető útról is beszámol – méghozzá kegyetlenül őszintén.

carlos_acosta_2.jpg

Az (ön)életrajzi filmek az utóbbi pár évben óriási népszerűségnek örvendenek, ám ezek elsősorban híres sportolók, a művészvilág legjei közül pedig főként zenészek, írók és színészek életét dolgozták fel. Néhány kivételtől eltekintve a táncosok életéről viszonylag kevés ilyen jellegű alkotás született (ezek közül viszont legalább kettő igencsak jelentős, például a Pina Bausch életéről szóló alkotás, illetve az HBO saját gyártású Botrány a Bolsojban című dokuja), ezért kívülállóként könnyen érezhetjük a táncosok életét egy nagyon zárt, megfoghatatlan világnak, míg például a zenészek vagy a színészek életviteléről egészen konkrét – az már más kérdés, hogy mennyire reális – elképzeléseink vannak. Icíar Bollain filmje nem vezet be minket a ‘nagy egészbe’ (nem is ez a célja), hanem egy konkrét és valós eseten keresztül mutatja be, hogy milyen az, amikor valaki olyan istenadta tehetséggel születik, amely millióból egynek adatik meg, és akinek emiatt már gyerekként megpecsételődik a sorsa. Az ilyen tehetség egy elképszető áldás, ugyanakkor óriási felelősség is, ami emiatt könnyedén válik teherré.

carlos_acosta_1.jpg

Carlos Acosta azon kevesek közé tartozik, akiről már kisgyerekként azt mondták a legnevesebb balettintézetek, hogy ilyen tehetséggel ők maguk is nagyon ritkán találkoznak. Fontos megjegyezni, hogy a kis ‘Yuli’, ahogyan apja nevezte, nem akart balett-táncos lenni. Az apja, akinek felmenői rabszolgák voltak, meglátta, hogy a fia, megmagyarázhatatlan, zsigerből jövő tehetségének köszönhetően kiszakadhat a nyomorból. Így Yuli minden tiltakozása ellenére balettintézetbe iratta, akinek viszont minden álma az volt, hogy csak egy átlagos gyerek legyen, aki a poros utcán focizgat, összemaszatolja magát és rosszalkodik. Próbált is eszerint élni; többször megszökött, gyakran füllentett a családjának, tanárainak, és szinte mindent elkövetett azért, hogy kicsapják a tánciskolából. Nem sikerült megértenie: neki nincs más választása.

carlos_acosta_4.jpg

Yuli egész életében azt látta, hogy mindenki menekülni próbál Kubából, kivéve őt. Ő volt az egyetlen, aki nem akarta otthagyni szülőföldjét, akiért pedig a legnevesebb balettintézetek a világ minden tájáról küzdöttek, ezzel a “pöcegödörből” való kimenekülést biztosítva számára. Yuli azonban úgy érezte, “egész Kubát cipeli a vállán” és túl sokat várnak tőle – túl sok olyat, amit ő nem is akar csinálni -, mivel a balettozást mindig olyasvalaminek érezte, amit ő maga gyűlöl, ami elvette a gyerekkorát és amiért az egész életét feláldozta, és amibe saját akaratán kívül belekényszerítették. Érdekes, ahogyan a film megmutatja mind a fiú, mind az apa álláspontját: utóbbi ellentmondást nem tűrve jelenti ki a fiának (akár veréssel is nyomatékosítva a szavait), hogy felejtse el a családját és emelkedjen ki a nyomorból, ha már egyszer neki megadott a lehetőség hozzá, ugyanakkor a fiút is meg tudjuk érteni, aki boldogtalan, amiért tulajdonképpen beleszólása sem volt a saját életébe.

carlos_acosta_6.jpgA film nagyon érzékeny és őszinte. Nem esik abba a hibába, hogy tisztelegve egy élet vagy egy művészeti ág előtt, megszépítse a történteket. További erényei közé tartozik, hogy (a ‘jelenkori’) Acostát önmaga játssza – sőt, valójában nem is eljátssza a szerepét, hanem megéli. Mindaz a fájdalom és tapasztalat, ami addigi életében történt vele, tükröződik az arcán, a mimikáján, a gesztusain, ám ami a filmet véleményem szerint igazán egyedivé teszi, az az, hogy miközben Acosta visszaemlékszik saját múltjára, aközben a jelenben táncos darabot rendez a saját életéről: egy életszakasz-egy koreográfia. Így tulajdonképpen kétszer látjuk Acosta életét: egyszer a viszamelékezéseiben, egyszer pedig úgy, ahogyan azt megkoreografálja, színpadra viszi. Olyan ez részéről, mintha egyfajta terápia lenne; feldolgozza apjával való kapcsolatát; azt a rengeteg szomorúságot, amit a csaldjától való távollét miatt érzett; a baletthoz fűződő keserédes viszonyát; a nőkkel való ismerkedését, ami a gyakori utazgatások és felborult életvitel miatt nehézségeket okozott számára, valamint azt a fájdalmat is, amit Kuba nyomorúságos gazdasági és politikai helyzete miatt érzett egész életében.

carlos_acosta_7.jpg

A lélegzetelállító, erőteljes koreográfiák, a visszaemlékezések, a nem mindennapi, ráadásul valóban megtörtént életút és a remek színészi alakítások – mindez egy kis történelmi háttérrel fűszerezve - olyan lenyűgöző és őszinte film alapanyagául szolgáltak, amit nagy kár lenne kihagyni.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr3115016314

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.