Játékháború és béke

2019. június 21. - Gaax

A Toy Story 4 stáblistája alatt elgondolkodtam valamin. A hihetetlen családot író-rendező Brad Bird szavai jutottak eszembe, akinek még tavaly szegezték azt a kérdést, hogy mégis miért kellett közel 14 évet várni Mr. Irdatlanék kalandjainak a folytatására. Bird válasza már önmagában egy igen fontos tanulságot tartalmazott, ugyanis a direktor válaszában mindössze annyit felelt, hogy semmiképp sem szeretett volna úgy folytatást készíteni, hogy közben nincs meg hozzá az a történet, amelyet valóban érdemes lenne elmesélni. toystory.jpg

Ez a fajta hozzáállás tavaly meg is hozta a gyümölcsét. A hihetetlen család második részét velem együtt szinte mindenki piedesztálra emelte. Így egy ilyen siker után kissé ferde szemmel tekintettem a Toy Story 4 irányába, hiszen mi értelme van folytatni valamit, amit kilenc esztendővel ezelőtt már könnyek közepette elbúcsúztattunk? Ha gonosz szeretnék lenni, akkor rögtön rávághatnám, hogy biztosan csak a pénz mozgatta a Pixar dolgozóit, viszont ekkor súlyosan megfeledkeznék arról, miszerint a Pixar még akkor is képes valami pluszt vinni a történeteibe, ha azok éppenséggel csak a Toy Story 4-hez hasonló, átlagos szintet ütik meg.

Márpedig csúnyán fog hangzani, de a Toy Story negyedik része nem több egyfajta epilógusnál, amellyel kvázi a 3. rész érzelmi hullámvasútjának az utóhatásait szerették volna lerántani a leplet, hogy aztán az Andytől való elválás után, ezúttal a játékháború egyik nélkülözhetetlen szereplőjétől vegyünk érzékeny búcsút. Maga az ötlet önmagában nézve egyébként meglepően jól működik, legalábbis addig, amíg fel nem eszmélünk a Pixartól megszokott szemkápráztató animációból, ekkor ugyanis olyan hiányérzetünk támad, amit utoljára talán csak a stúdió meglehetősen kalandos utat bejárt Dínó tesó című filmjében tapasztaltam utoljára.toystory3.jpgLerántva a külcsínt ugyanis hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a történet közel sem áll olyan erős lábakon ahogyan azt elképzeltük. Ennek a ténynek a felfedezése pedig erősen rányomja a bélyegét a film második felére, pedig a lámpás stúdió ezúttal sem spórolt semmin. Legyen szó akár az elsőre igen felszínesnek tűnő, mégis igen komplex főgonosz indítékairól, az önmagát és a helyét kereső kanálvilla Willy-ről, vagy a film kvázi főszereplőjévé előlépő Woody-ról. Woody karakterívének a drámája a 3. epizód fényében abszolút érthető és logikus lépés volt, viszont ennek az elhatározásnak sajnálatos módon a többi szereplő itta meg a levét. Merthogy az ő játékidejük többségében kimerül az egy-két mondatos humorosnak szánt megszólalásokban, amik ideig-óráig még szórakoztatóak, azonban a játékidő vége felé már inkább olyan felesleges adalékanyagoknak tűnnek, melyek csak tovább rontják az amúgy sem túlzottan fényes összképet.toystory2.jpgFélreértés ne essék, nem magával a humor mennyiségével netán annak minőségével van a problémám – noha a stúdiót is érintő szexuális zaklatásokra utaló poén többszöri erőltetése szerintem ízléstelen volt - sokkal inkább azzal, hogy ezek a pillanatok tényleg semmi mást nem szolgálnak, minthogy kitöltsék a történet fő konfliktusában lévő hézagokat. Ha összegeznem kéne az eddigieket, akkor azt mondanám, hogy a Pixar megcsinálta fennállásának legelső egészestés epilógusát, amelyben bár továbbra is megtalálhatóak a stúdió mindenki által jól ismert értékei, mégis az egészből árad az a fajta érzés, mint mikor csak azért vesszük le az egyik régi játékunkat a polcról, hogy kicsit leporoljuk azt. Viszont csak a portörlés után tudatosulna bennünk, hogy már régen megfeledkeztünk arról, hogy mennyi szép emlék is fűz minket hozzá valójában.   

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr1814905186

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.