Politikusokról filmet készíteni veszélyes dolog. Még élő politikusokról pedig még inkább. Adam McKay A nagy dobás rendezője viszont nem riad meg a feladattól és a világtörténelem talán egyik legbefolyásosabb alelnökéről készített filmet.
Ha az iraki háborúra gondolunk talán leginkább a rommá lőtt közel-keleti ország képei és a lángoló olajkutak juthatnak az eszünkbe. Ha pedig az ezért felelős vezetők nevét kérdeznék, a legtöbben valószínűleg George W. Bush-t, az USA akkori elnökét említenék. Számos politikai elemző viszont sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít Dick Cheney-nek, aki az ifjabb Bush alelnöke, az idősebb Bush védelmi minisztere és a Halliburton nevezetű olajcég vezérigazgatója volt. Az alelnöki hatáskört nem kicsit, hanem nagyon átlépve vállalt szerepet az iraki háború lebonyolításában, civilek és politikusok megfigyelésében, a guantanamoi támaszponton történt fogolykínzások - vagy ahogy ő maga nevezi "intenzív kihallgatások" - feltételeinek biztosításában és az energiapiac drasztikus alakításában. Mondhatnánk, hogy nem volt egy szívbajos ember, csakhogy Cheney élete során öt szívrohamot és egy szív transzplantációt szenvedett el. Ehhez persze hozzájárult, hogy napi több doboz cigit szívott, sokáig keményen ivott és nyilvánvalóan nem Norbi Update menün tengette napjait. 2006-ban egy vadászbalesetben sebesített meg egy neves jogászt, a közelmúltban pedig Sacha Baron Cohen készített vele sajátságos interjút, a Who is America? című sorozat keretében. Cheney élete tehát jó alapanyag egy érdekes filmhez és ezt tudta Adam McKay is.
A nagy dobás rendezője nagyban alapoz előző filmjének ábrázolásmódjára és eszközkészletére. A dokumentarista jelleg itt is kiütközik, ugyanúgy, ahogy a vígjátéki és a drámai elemek különös váltakozása. A rendező emellett zseniális vizuális megoldásokat is alkalmaz, melyben a nagypolitikát a társasjátékozáshoz vagy a horgászathoz teszi hasonlatossá. Ezt a filmet mégis a színészei adják el igazán a nagyközönségnek. Az igazi átalakuló művész, Christian Bale a szerep kedvéért vaskos zsírréteget pakolt magára és a haját is leborotváltatta, hogy hitelesen jeleníthesse meg az elhízott és kopaszodó alelnököt. Az igazi átlényegülés viszont Bale szelleméből és tehetségéből fakad. Bárki, aki nézett már interjút vagy vitaműsort Cheney-vel láthatja, milyen tökéletesen utánozta le Bale a politikus mimikáját, hanglejtését, gesztusait és járásmódját. Itt bizony van munka bőven és Bale még a Bohemian Rhapsodyban Freddie Mercuryt megformáló Rami Maleknek is komoly ellenfele lehet az Oscar-gálán. Amy Adams tökéletes Cheney karakán feleségének szerepében és már bátran említhetjük őt a női Leonardo DiCaprioként, aki eszméletlenül tehetséges, de mégis mindig hoppon marad az aranyszobrok tekintetében. Steve Carell mintha Bush védelmi miniszterének, Donald Rumsfeldnek lenne a tökéletes klónja,de a mellékszerepek közül az igazi telitalálat egyértelműen ifjabb Bush megformálója, Sam Rockwell. A Három óriásplakát Ebbing határában óta tudományosan bizonyított tény, hogy Rockwell valóban színésznek termett és méltó partnere lehet bármelyik A-kategóriás sztárnak.
Rockwell mint Bokor György
Az Alelnök viszont minden előnye ellenére is rendelkezik két igen súlyos hibával. Az egyik, hogy valamilyen titokzatos oknál fogva McKay sokkal izgalmasabban mutatja be Cheney útját az alelnökségig, mint a hatalomban eltöltött éveit. A film első fele lendületes, szórakoztató és maximálisan érdekfeszítő. Ezzel szemben Cheney viceházmesteri évei kifejezetten unalmasnak tűnnek, miközben az alkotók elfelejtik kontextusba helyezni Cheney tetteit és motivációit. Ezzel el is érkezünk a másik nagy problémához; az Alelnök az egyoldalú csúsztatással operáló életrajzi film iskolapéldája. Tény, hogy nem Cheney lenne az elsődleges személy, akihez a gyermekünket erkölcstanra íratnánk, de ez az alkotás egy nagyon erős politikai üzenetet fogalmaz meg Cheney, a Bush-kormányzat és az egész Republikánus Párt felé. Ez bizony egy nagyon masszív demokrata propaganda anyag, amely minden felelősséget Cheney-re próbál hárítani. Fel sem merül az alkotókban, hogy az iraki háború utáni helyzetben és az Iszlám Állam terrorjában az Obama-érának is rendkívül komoly felelőssége van, hiszen az Irakból való RENDEZETLEN kivonulás a demokraták idejében történt meg.
A film a történet elbeszélőjének is egy olyan embert tesz meg, akinek bár elég érdekes szerep jut a későbbiekben, de minimális rálátása sem lehet arra, hogy mit is művelt valójában Dick Cheney hatalmi évei alatt. Magyarázható ez persze azzal, hogy a narrátor képviseli az átlag amerikait, aki életével és vérével adózik a Hazának és a vezetőknek. Ebben az esetben ez inkább populizmus mintsem valódi szociálpolitika. A propaganda olykor a színészek instruálásában is kiütközik. McKay előszeretettel mutatja Cheney-t előnytelen pózokban, ahogy gusztustalanul és hosszan kitartva öblöget és fogat mos vagy éppen fánkot zabál.
Lényegében ugyanazt a csúsztatásokra épülő propagandaáradatot nézhetjük végig, mint amiket a Michael Moore-féle "dokumentumfilmek" is felvonultatnak, elsősorban a Fahrenheit 9/11-ben. Ráadásul az USA-ban rendkívül komoly hagyománya van annak, hogy vezető politikusokról készítsenek játékfilmeket, akár már életükben. Dick Cheney tetteinek viszont még nem igazán láthatja még az amerikai társadalom sem a hosszú távú következményeit. Marad tehát az ítélkezés és a direkt üzengetés, amit csak egyértelműsít a film stáblista utáni jelenete.
Az Alelnök mint film végeredményben közepesre vizsgázik, kifulladó és a játékidő második felétől kifejezetten unalmas megvalósítása miatt. Sokkal rosszabb és kártékonyabb viszont az a szellem, hogy előre megalkotott prekoncepciók alapján mutat be egy meglehetősen zavaros korszakot, középpontban egy hataloméhes államférfival, aki a nyilvánosság számára mégis a háttérben mozgott. Nem kerülünk közelebb Cheney alakjához, a konfliktusok megértése helyett pedig a rendező ujjal mutogat a politikai ellenoldalra. Az Alelnök így azoknak ajánlható igazán, akiket bár érdekel az amerikai politika, de nem riadnak vissza attól, hogy ezt egy nagyon szubjektív és visszataszítóan egyoldalú köntösben lássák.
A magyarországi politikai élet hasonló filmes ábrázolásába pedig még belegondolni sem mertem...
