2019 első igazi telefonnyomkodós mozija

VELVET BUZZSAW, premierkritika

2019. február 02. - Szabó Dárió

Bizonyára ismert fogalom az ún. telefonnyomkodós mozi. Ha valaki a rémkínos telefonnyomkodós kánonját akarja bővíteni a napokban, akkor ugorjon fel a Netflixre, és kezdje el nézni a Velvet Buzzsaw-t. Tökmindegy, hogy elvárásokkal teszed vagy elvárások nélkül, szerencsére a Netflix révén otthonról nézheted és kényszercselekvést is találsz, ha akarsz. Persze, ez szélsőséges és utólagos hasonlat. Mielőtt az a vád érne, hogy „persze, hogy semmi értékelhetőt nem találsz benne, ha nem is nézted”, tisztelettel állíthatom, végignéztem, sikerült, és erre büszke is vagyok, mert nem csak nézőként érdektelen ez, önmaga iránt is az, így pedig nehéz szatírát művelni. Bizarr, de hülyítős, alibi próbálkozás, ami még kísérletnek is rossz. Sok egyéb dolog hiánya mellett pl. atmoszférát sem sikerült teremteni.

mv5botfinzmzm2ytntg3yi00ytcxltk5mgetn2i1ogu0zti5mtk2xkeyxkfqcgdeqxvyodewmtc2odq_v1.jpg

Azzal nagyjából tisztában vagyunk, hogy a ’velvet buzzsaw’ kifejezés az angolban erősen szexuális tartalmú, az orális szexhez van köze. Talán az a film legnagyobb értéke, hogy ezt nézőként brutálisan átéljük, de ami már a kezdetektől fogva szembetűnő és végig rémesen árulkodó, hogy a színészek sem érzik különbül magukat a vászon másik oldalán… René Russo és Jake Gyllenhaal esete a legjobb, hogy rámutassunk, szerencsétlenek végig olyan benyomást keltenek, mintha egy marhahosszú műszak után be kellett volna esni nyűgből egy szülői értekezletre, ahol ráadásul azt is közölte velük a túlbuzgó igazgató, hogy a farsangi sütiárusítást nekik kell megoldani idén… (Gyllenhaal a játékidő végéhez közeledve azért már ébredezik, de ez talán inkább annak köszönhető, hogy pár jelenet biztosítja számára...)

mv5bnzg5yza4otutmmi3ys00ntiylwizyzktntbjndy0ztrjzdyxxkeyxkfqcgdeqxvyodewmtc2odq_v1_1.jpgAdott egy környezet, ahol még a hónaljad alól is pálmafák nőnek ki, ezzel semmi gond, sőt értékelhető ötlet, hogy a művészettematikát szakítsuk ki a megszokott európai miliőjéből, hiszen tökvilágos, hogy a művészet mindenkié. A gond az, hogy az atmoszféra részben emiatt hiánycikk: nagyon steril, ahhoz képest, hogy L. A., nulla neonfény, nulla mediterrán életérzés; ahhoz képest pedig, hogy művészet, nulla bölcsészürülék a körmök alatt, inkább mindenki úgy néz ki, mintha gyerekkorában divattervezőnek készült volna.

mv5bywvjogy1mmetoge0ys00nze0lwe4ztetzgu1yzgxndblzwm0xkeyxkfqcgdeqxvyodewmtc2odq_v1_sx1777_cr0_0_1777_999_al.jpg

Nézzük, miből élünk… közömbös és nem meghatározó krimiszál, mert a néző a kezdetektől tudja, hogy ki/mi gyilkol, valójában a szereplők is sejtik, csak elsőre meg másodszorra sem hisznek a szemüknek… a horror bevett művészeti téma, de a horror műfaji keretei ritkán tematizálják a művészetet, ebben rejlett volna a Velvet Buzzsaw egyik potenciálja, de sajnos horrornak is olyan, mint egy leoperált mellű prosti: sosem lep meg, mielőtt valami ijesztőt akarna felmutatni (ami nem ijesztő, inkább röhejesen bizarr), először legalább kétszázhetvennyolcezerszer nyomatékosítja, hogy bizony a közelben van egy képzőművészeti alkotás, tehát rögtön tudod, hogy néhány másodperc és baljós dolgok következnek. Ez a megszemélyesített képzőművészeti stratégia egyébként köszöni szépen, jól van, talán még integet is, de semmilyen esztétikai többlettel nem szolgál, maximum abból indulhatunk ki, hogy Russo karakterén látunk egy csuklótetkót, amely szerint, ha nincs halál, nincs művészet sem. Oké. És? Erre most forgassunk filmet? Manapság költségtakarékosabb megoldás lett volna, ha ezt egy Facebook-kétsorosban közlik a nagyközönséggel, akinek ez, mennyire ironikus: mondhatni a csuklóján jön ki általános iskola óta. Elmondhatjuk tehát, hogy a művészet ösztönből támad emberekre és végez velük, de katarzis nincs ebben. A művészet egy fennkölt, hatásvadász téma marad, ami alapkőnek jó volt arra, hogy a trailer tanulsága szerint felcsigázzanak minket legalább egy megtekintésre.

mv5boty2zwrjzdetoduzzs00ntrllwizzgmtyziwnzg1ytaymmm2xkeyxkfqcgdeqxvyodewmtc2odq_v1.jpg

Nagyon sztereotip szereplőket kapunk, akik már inkább karikatúrák, mintsem szimpla előítéletek hordozói, de ez az, ami pl. még passzol is a film bizarr világába. Valahol az elején egy kis költészetet is az arcunkba csapnak, audiovizuális poétikát: lábak közé nyúlás, elsötétülő kép, repülőgéphang. Kész, ennyi, lóg a levegőben ez is; motívumhálója nincs, amivel játszani lehetne a jelentés szintjén. A kortárs közeg és gigavárosi környezet mit sem ad hozzá ahhoz, hogy a művészet szimbolikus és/vagy hasznosítható funkcióit aktualizáljuk. Hát ja, van az úgy, hogy a diák úgy megy be vizsgára, hogy gyorsan átfutja kétszer az épp arra járó jegyzeteit, aztán felböfög a tanárnak címszavakat, amiket még félrenyelnie is sikerül, és végül megbukik. Adok egy 10/4-et.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr4414602902

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ekat 2019.02.04. 09:58:59

Hát én meg is lepődtem, mivel láttam előtte, mennyien lehúzták az IMDb-n, de nekem tetszett. Olyan 7/10-esen. És igazából 6,5-7,5 között lenne reális szerintem a pontozás egyéb pontozott filmekkel összehasonlítva, de a jelenlegi 6 szerintem kevés.
A horrorelemek nem voltak ijesztőek, de néhol éreztem feszültséget, viszont ami a leginkább bejött, az a film 'furcsasága' / elvontsága a horrorelemekkel együtt. Meg persze ez a művészeti / galériás miliő, amit nem ismeretem egyáltalán. Nekem ez az egész így új volt, és ezért végig lekötött és szórakoztatott.
A Bird Box viszont pl. semmi újat nem mutatott, és nyálas vége volt, nekem 6/10. A Hill House dettó.

Szabó Dárió 2019.02.04. 13:04:24

@ekat: Nagyon köszönjük a kommentet, főleg én, a cikk szerzőjeként.
A jócskán lepontozás oka, hogy (ahogy az a Te kommentedből is érződik) hiába volt egy nagyon erős alapötlet, amely szerint boronáljuk össze a horrort és a művészetet mint művészetet, valaminek hangsúlyt kellett volna kapnia, vezérelemnek lennie, de sajnos semmi nem lett az: szatíraként mindenki érzi, hogy kevés, inkább röhejes, mintsem szatirikus; horrorként borzasztó sablonos és nincs nagy bevállalás, maximum az hat bizarr módon, hogy a néző tudja, olyan dolog fog támadni, ami alapvetően nem ismeretlen, hanem terápiás jellegű is lehet; mindemellett pedig nem tesz releváns és újszerű állításokat a művészetről mint művészetről. Sz.tem am. a megoldás abban rejlett volna, ha a szatirikus igényeket teljesen kiiktatják a koncepcióból, és a horror toposzai érvényesülnek mintegy keretműfajként, amiben a művészet és az ember viszonya, valamint az ember és a művészet viszonya határozott motivációkat kap. :-)
Utólag valóban túlzó talán a 4 pont, de én erre így egy nagyon jó szívvel is csak maximum 6-ot tudnék adni legkedvezőbb esetben.
Nekem végig az a tipikus érzésem volt, amikor az ember rögtön megérzi egy film első 15-20 perce után, hogy kipattant egy fejből egy nagyon izgalmas alapötlet, ami előtt nemes egyszerűséggel meghajoltak az alkotók, mondhatni saját maguk előtt, azzal már nem törődtek, hogy a jó alapötletet felülvizsgálják és különböző szegmenseit kidolgozzák: így céltalan lett a bizarr töltet. Mintha abban bíztak volna, hogy pusztán azért, mert művészet, majd mindenki illemből mélyebb értelmeket keres ott is, ahol egyébként nincs semmi; nem rejtettek el nyomokat, amik széleskörű értelmezési lehetőségekkel szolgálnának -- így értettem a végén azt, h. végülis nem feszítettek ki a narratíva fölé egy szűrőt, egy motívumhálót. :)
süti beállítások módosítása