2018 a mi szemünkkel

2019. január 01. - Ik4r0s

Egy újabb év ért véget. Ezúttal hagyományainktól kicsit eltérően nem az óév utolsó, hanem az újév első napján hozzuk a már megszokott listánkat. Az év első negyede fantasztikus volt filmek terén, aztán a késő tavaszi és a nyári időszak valami egészen elképesztően semmilyen volt. Aztán szeptember közepétől egy olyan dömpinget kaptunk a nyakunkba, hogy ki se láttunk belőle. Mielőtt még belekezdenénk: ne felejtsétek el, hogy jelenleg is toborzunk. A célunk az, hogy új csapattagjaink által még több kritikát tudjunk nektek hozni a legkülönfélébb alkotásokról. 

top-40-2018.jpg

Ik4r0s

A legmaradandóbb: bár februárban volt a premierje, de a mai napig emlékszem a Fekete Párducra. A Marvel képes volt arram hogy szintet lépjen és ezáltal egy sokkal átnyaltabb filmet tettek le az asztalra. T'Challával együtt kaptunk egy fantasztikus gonoszt Killmonger szerepében. Talán ő az első ellenlábas, akinek még egyet is értek a motivációjával. A készítők fantasztikusan építették fel Wakanda világát, ami szemkápráztatóra és rendkívül részletgazdagra sikerült. Bőven rátudtam aktuális eseményekre húzni a történetet, ami még inkább fokozta azt, hogy hosszú ideig velem maradjon a film. Ezt pedig a csodálatos zene csak fokozta. Most már nincs megállás! Csak így tovább, Marvel!

A legmegrázóbb: mondhatjuk azt is, hogy kisebb lelki traumát éltem át az Utoya, július 22 során. Az egész filmet egy snittben vették fel 5 nap alatt. Végig a főszereplő Kajat követjük és vele együtt menekülünk, a 2011-es terrortámadás sújtotta ifjúsági táborba. A valós események miatt még velőtrázóbb az alkotás, amit egy jó ideig nem szeretnék átélni. Félre ne értsétek remek mozit kaptunk, de annyira húsbavágó élményben volt részem, amit nem egy kellemes dolog átélni. Állat módjára menekültem Kajaval a lövések elől. 

A legfurcsább: egyszerűen nem tudom hova tenni a Grindelwald bűntetteit. Rendkívül hektikus alkotás lett és annyi új szereplőt kapunk, hogy képtelen voltam megjegyezni azt, hogy ki kivel van és hogyan hívják. Kétszer néztem meg, és másodjára is erre jutottam. Filmként, főleg ha úgy nézem hogy nem a Legendás állatok filmsorozat része, akkor sajnos megbukott. A cselekmény sehova se tart, és a szereplőkkel se lehet azonosulni. Továbbá nem is tudom, hogy hogyan gondolták egy széteső forgatókönyvre építenek fel egy ekkora volumenű mozit. De hé! Mégis a gyerekkorom része a Potterverzum, habár a bennem lévő kritikus nem is, de a gyerek és mindenért lelkesedő énem imádta. Ahogy bővítik azt a varázsvilágot, amit kicsiként megszerettem fantasztikus volt. 

A leghangosabb: gyerekkori ikonom volt Freddie Mercury, így egyértelmű volt, hogy megnézem a Bohém Rapszódiát. Ugyan fantasztikus volt, de a barátnőm film előtti és utáni fun factjei még érdekesebbé tették az élményt. Mercury egy megalkuvást nem tűrő, energikus, örök lázadó volt, és erre Rami Malek már-már Oscar gyanús alakítása tette fel a koronát. Nem csak az idei év egyik legjobb alkotását, hanem legjobb koncertjét is megkaptam egyben. A film végi Live Aid koncert pedig maga volt a csúcs.

A legjobb: igaz, hogy nem rangsorolva gyűjtöttem a kedvenceim, de Damien Chazelle legújabb filmje, Az első ember volt számomra a legjobb ebben az évben. Pátosz nélkül mutatta be Neil Armstrong drámákkal tarkított útját, és ez egy ekkora volumenű sztorinál rendkívül direktori készségekre vall. Folyamatosan őrlődünk Neillel, hogy megéri-e a sok áldozat azért, hogy ő legyen az első. Ezt a kérdést pedig még a mai napig sem sikerült megválaszolnom. Az a bizonyos kráteres jelenet pedig... hát ember legyen a talpán, akit ott nem sírta el magát. A zárójelenet csendje és a színészek játéka pedig még fokozza a katarzist, hogy aztán napokig magunkkal cipeljük a látottakat. 

Afthrast

Bosszúállók - Végtelen háború: nem számítottam arra, hogy ilyen filozófiai mélységekig is elmehet egy szuperhős film. Igaz egy nagy logikai bukfenc az egész, de Thanos jól megérdemelten vitte el a pálmát.

Legendás állatok - Grindelwald bűntettei: elgondolkodtam, hogy fanboy vagyok-e. Nem váltott meg semmit, de nagyon király volt ismét jelentős történeteket látni ebben a világban, és a látványért, hangulatáért teljesen oda vagyok.

Deadpool 2: a kis kéz után kis lábak – nem volt olyan forradalmi, mint az első része, de szarrá röhögtem magam rajta… lehet meg kéne nézetnem magam.

Disenchantment: nehezen kezdek el sorozatokat, de az agyalágyultsága pont tökéletes alannyá teszi ha le akarom zsibbasztani valamivel az agyamat.

Solo - Egy Star Wars-történet: egy nagyon alulértékelt darab, amin Az utolsó Jedik miatti bojkott se segített. Minden volt, ami nem a trailer, aminek nagyon örültem, mert a trailer két órányi Han Solo volt az arcunkba, ehhez képest egy remek univerzumbővítő Star Wars film lett.

Attila

Jómagam három filmet és két játékot szánok megemlíteni, amik emelték a 2018-as év színvonalát.

Bosszúállók: Végtelen háború – Lassan zárul a kör abban a hatalmas univerzumban, amelyet a Marvel hozott létre a filmek világában. Bizton állíthatjuk, hogy eddig aligha találkozhattunk ehhez hasonló, rajongók millióit megmozgató mozis világgal, melynek minden egyes filmje összeáll egy nagy egésszé. A Végtelen háború még csak a vég kezdete. Kíváncsian várjuk, hogy mit tartogat majd számunkra majd a Végjáték.

Ready Player One: Steven Spielberg 2018-as filmje a cybervilág térhódításának szolgáltat nagyobb hangsúlyt. Most is bebizonyosodott, hogy az a téma, amelyhez a rendező úr hozzányúl bizony igen részletes, látványos és érdekes kidolgozást kap. Nem volt ez másképp Ernest Cline író művével sem, ahol a filmadaptáció lenyűgöző látvánnyal, hatalmas virtuális világgal és megannyi popkultúrális utalással kecsegteti a nézőjét, felettébb okosan bemutatva a történetet.

Deadpool 2: Wade Wilson pofátlan szuperhős alteregója idén visszatért, hogy ismét görbe tükröt állítson a Marvel szuperhős világa elé. A második film számomra abszolút egyenértékű lett az elsővel, habár színvonalban nem ugrik nagyobbat, mint előde, ennek ellenére a kötelező Deadpool élményt mindenképp hozta. Habár idén a Marvel atyja, Stan Lee elhagyta világunkat, emléke tovább él az univerzum filmjeiben.

Red Dead Redemption 2: A Rockstar Games 2018-ban egy ütős visszatérést akart produkálni a játékosok világában és ez a projekt abszolút sikerrel járt a vadnyugati történet folytatásában. A játék az első rész előtt játszódik, túlzottan szorosan nem kapcsolódik hozzá, utalások mégis vannak elődjére, történések és karakterek szintjén. A hatalmas, „belovagolható” open world vadnyugati világ grafikailag kifogástalan, számos fő és mellékküldetéssel, halászat, vadászat, növénygyűjtés, bounty hunting színesíti az életet, emellett utunkat megannyi érdekesség keresztezheti, segíthetünk a bajba jutottakon, de dönthetünk arról is, hogy a sötét oldalt választjuk. A történet rendkívül jól kidolgozott. Egy élet kevés, hogy mindent felfedezzünk benne, számomra az év játéka címet abszolút elnyerte.

Tetris Effect: Említést tennék egy ugyancsak 2018-as játékról, a Tetris Effect-ről. A tetris játékokat már mindenki jól ismeri, ám ez az Unreal Engine motorral hajtott látványvilág kiemelkedik társai közül. A játék lenyűgöző és változatos látványvilágával egyenesen magával ragadja a játékost, aki egy kis nyugalomra és kikapcsolódásra vágyik.

rdr_xbox_940x528-hero.jpg

Mikro

Az idei év termését tekintve az első, amit azonnal ki kell emelnem, az a Cobra Kai. A Youtube saját sorozata nem kisebbet vállal, mint egy klasszikust (már akinek, persze), a Karate kölyök történetét veszi fel újra. Ez elsőre nem is hangzana jól, de a Cobra Kai messzemenőkig az év legjobb sorozata lett, a feelgood hangulatával, kidolgozott karaktereivel, okos írásával.

A dobogót persze megosztja a Daredevil harmadik évadával, ami azért nagyon fájdalmas, mert a Netflix kaszálta a sorozatot, pedig az idei etap úgy rakja helyre az összes szuperhősös sorozatot, hogy ez cseppet sem az. Ez egy bunyós poszt-Drót sorozat, patikamérlegen kimért, zseniális írásmóddal.

Képregény-adaptáció / reboot idén a Chilling Adventures of Sabrina, amit én elsőre nem akartam bepróbálni, de be kellett látnom, hogy a maga nemében rettentő szórakoztató sorozat lett. Mivel a Netflixen landolt, felnőttesebb, horrorosabb lett a kistestvér Riverdale-nél. Ki kell tartani a második részig, de onnan nagyon kellemes út az évad végéig.

És ott van még az American Vandal második évada is, ami azért fájdalmas szintén, mert a Daredevil mellett ez is olyan Netflixes sorozat, amit kinyírtak az idén (a mocskok), pedig rettentő jó lett. Szórakoztató ál-dokumentum valakiről, aki hasajtót rakott az iskolai menza italautomatájába. Tíz per tízes.

Sorozatok terén utoljára hagytam valamit, ami nem idei ugyan, de túl jó volt ahhoz, hogy ne említsem meg, hátha valaki most fedezi fel. Ha azt hitted, hogy az Over the Garden Wall vacak gyerekmese a kilenc éves öcsédnek, gondold újra. Sötét, meta fantasy történet két gyerekről, akik egy misztikus erdőben keresik a hazautat. Tipikusan olyan mese, amiben sok „poént” csak a felnőttek értenek meg, és nem feltétlen nevetnek majd rajta.

Filmek terén nem is lehet más az első helyen, mint a Searching. Nincs mese, az első helyet a John Cho főszereplésével készült thriller kapja, amiben egy apának eltűnik a tini lánya, ő pedig a neten kutat nyomok után. A formátum nem új, hogy végig azt nézzük, ahogy a fater mobilon meg neten kutat, de annyira jól lett összerakva, hogy tövig rágod a körmöd a rejtélyek halmában.

Úgy látszik idén a low budget filmek, és a kevésbé ismert alkotások hozták a szintet, ezért is kell azt mondanom, hogy nem érdemes hallgatni a marketingre. Az év akciófilmje címet, ugyanis az Upgrade kapja. Iskolapéldája annak, hogy kell látványos, izgalmas akciófilmet csinálni kis nyugdíjból. Az utolsó képkocka után ott ülsz a Youtube előtt, és hallgatod újra a filmzenét. Újra, és újra.

De, ha ez mégsem jönne be, felülhettek a Stranger Things által elkezdett nosztalgia vonatra, és ott a Summer of 84, ami nagyon jó kis thriller volt. Kissé IT utánérzet misztikum nélkül, de meglepően szórakoztató.

És ne hagyjuk ki persze a hazai mozikat sem. Idén az 1945 hozta a meglepődést. Török Ferenc filmjében Rudolf Peti alakít akkorát, mint a ház. Nagyon erős, kemény mondanivalójú film. De így van ez, az Ernelláék Farkaséknál esetében is, amit szó szerint nulla pénzből forgattak, az alkotók saját lakásán. Akkora lélektani, családi és személyiség dráma, hogy olyat még nem láttál. Aki szereti a finoman megrajzolt karaktereket és konfliktusokat, annak kötelező.

Illisz Balázs (Balus)

Gamer fronton egyértelműen a Kingdom Come: Deliverance volt az idei kedvencem. Aki ismer engem, az tudja, hogy imádom a szerepjátékokat és a történelmet, azon belül is a középkort, de ezt a kettőt eddig nem sikerült érdemben társítani (kizárólag fantasy-elemek hozzáadásával). A bejelentéstől kezdve figyelemmel követtem a projektet, és nagyon drukkoltam a Warhorse Studios-nak, hogy az eredeti ötletükből igazán maradandót tudjanak alkotni. Ugyan a megjelenéskor nem volt éppen a legjobb állapotban a játék, de mostanra már sokat csiszoltak rajta a fejlesztők.

A képregényeknél rendhagyó módon nem egy konkrét címet, hanem két kiadót fogok kiemelni, mégpedig a Vad Virágok Könyvműhelyt és a Fumaxot. A magyar képregénykiadás sok ínséges év után megint felszálló ágban van, és ezt ők is felismerték. 2018-ban olyan kultikus művek igényes kiadásaival leptek meg minket, mint a Hellboy, a Blankets, a Watchmen, a V mint Vérbosszú, a Kick/Ass, a Locke & Key, és a sor idén is folytatódni fog. Csak így tovább, srácok!

A filmek terén egy kis csaláshoz folyamodom, ugyanis külön fogom kezelni az élőszereplős és az animációs alkotásokat. Az előbbi kategóriában nagyon sok esélyes volt a legjobb film díjára, a választásom mégis egy technikailag 2017-es darabra, a Három óriásplakát Ebbing határában-ra esett. Martin McDonagh ismét kitett magáért, egy nagyszerű dráma/fekete komédia keveréket alkotott (kár, hogy Guillermo del Toro halpornója elvitte előle a Legjobb film Oscarját). Az animációknál nagyon nehezen tudtam dönteni, így megosztva három alkotást emelnék ki: Wes Anderson stop-motion remekművét, a Kutyák szigetét, a legjobb Pókember filmet, a Pókember: Irány a Pókverzumot, és egy világszínvonalú magyar rajzfilmet, a Ruben Brandt, a gyűjtőt.

kcd.png

A 2019-es évre óriási terveink vannak. Szeretnénk elérni kezdetben a heti 2 cikket. S ha bővül csapatunk ez könnyen felkúszhat akár heti 3 cikkre is. Továbbá vannak még elég komoly céljaink, amiket egyelőre nem osztunk meg veletek, de a facebook oldalunkon folyamatosan értesülhettek mindenről. Még mielőtt zárom soraim had köszönjem meg, hogy egyre aktívabbak vagytok facebookon. Hihetetlen, hogy mennyien lájkoljátok a posztjainkat! Óriási pacsi ezért. Az idei évben is nézzetek és olvassatok annyit, amennyit csak tudtok. Ja, és olvassátok a Kritizátort! Az egész csapat nevében kívánok hát mindenkinek boldog újévet!

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr5114519872

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.