A lopás művészete

Ruben Brandt, a gyűjtő kritika

2018. november 17. - Illisz Balázs (Balus)

Lássuk be, a magyar rajzfilmgyártás látott már szebb napokat is. Pár évtizede még egymás után készültek a kimagasló minőségű animációs filmek és sorozatok, amik nem csak idehaza, de külföldön is sikert arattak. Az ezredforduló környékén viszont elromlott valami, és azóta leginkább csak középszerű, felejthető darabokat sikerült produkálni (az olyan förtelmekről nem is beszélve, mint a Kis Vuk). Éppen ezért váltott ki olyan nagy érdeklődést Milorad Krstić filmje, a Ruben Brandt, a gyűjtő, amit sokan már most az új Macskafogóként emlegetnek, és komoly esélyekkel indul az animációs Oscar-jelölésért.

ruben1.jpg

A világhírű pszichoterapeutát, Ruben Brandtot (Kamarás Iván) különös rémálmok gyötrik: álmaiban híres festmények elevenednek meg, amiknek a szereplői aztán az életére törnek. A művészeti terápiával foglalkozó doktor állapota egyre súlyosabbá válik, lassan már egy perc nyugta sincs a látomásoktól. Azonban váratlan helyről érkezik a segítség: az egyik páciense, a csábító tolvaj, Mimi (Hámori Gabriella) a többi beteggel együtt kitalálja, hogy megszerzik az álmaiban visszatérő képeket, hátha ettől jobban fogja érezni magát. Hamarosan világkörüli lopássorozat kezdődik, sorra esnek el az olyan nagynevű múzeumok, mint a Louvre, az Uffizi, az Ermitázs vagy a budapesti Szépművészeti Múzeum. Természetesen a hatóságok is felfigyelnek a nem mindennapi bűntényekre, és ráállítják az ügyre a műkincslopásra specializálódott amerikai nyomozót, Kowalskit (Makranci Zalán). Ahogy Ruben Brandt „gyűjteménye” gyarapodik, rá kell jönnie, hogy az őt kínzó rémálmok eredetéhez jóval mélyebbre kell ásnia, mint azt képzelte volna.

ruben2.jpg

Papíron leírva nem igazán tűnik kiemelkedőnek a Ruben Brandt története: ha lecsupaszítjuk kizárólag a cselekményre, akkor valóban nem nyújt sokkal többet a hasonló heist filmeknél. De véleményem szerint nem is maga a film története a lényeg, hanem az, hogy hogyan meséli el a történetet. A Ruben Brandt a vizuális történetmesélés magasiskolája, él és lélegzik az animáción keresztül. A másfél órás játékidő alatt végig az az érzése a nézőnek, mintha egy megelevenedett műalkotást, egy életre kelt modern festményt látna mozgás közben (a 4K-felbontásnak köszönhető kiváló képminőség még jobban ráerősít erre). Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy a film bármelyik képkockáját ki lehetne ragadni, és bekeretezve kiállítani egy galériában. Az animáció ilyen magas szintű művelését talán Jankovics Marcell alkotásaiban láthattuk utoljára.

ruben3.png

Azonban van a filmnek egy mélyebb üzenete magáról a művészetről, és annak élvezetéről. Mai, felgyorsult világunkban egyre több inger ér minket napról napra, a legtöbbször nincs időnk megállni, és alaposan megtapasztalni ezeket a hatásokat. A művészettel viszont egészen más a helyzet: ahogy egy múzeumban elidőzünk egy kép előtt, megvizsgáljuk a színeket, a formákat, az ecsetvonások és a vonalvezetés finomságát, öntudatlanul is hat ránk a műalkotás. Legyen szó Botticelli, Tiziano vagy Velázquez klasszikus képeinek gyönyöreiről, vagy Picasso, Hopper és Warhol új, innovatív munkáiról, a lényeg mindig az a hatás, amit a befogadóból kiváltanak. Akárcsak a címszereplő Ruben Brandt (akinek a neve önmagában egy szójáték, Rubens és Rembrandt nevéből összegyúrva), úgy a néző is sokat megtudhat saját magáról és személyiségéről az alapján, hogy milyen reakciót váltanak ki belőle a különféle műalkotások. Épp ezért gondolom úgy, hogy ezt a történetet semmilyen más formában nem lehetett volna hatékonyan elmesélni, kizárólag animációs filmként.

ruben4.jpg

A művészethez való viszony a film főszereplőinek is meghatározó személyiségjegye. Ruben a terápián keresztül az önmegismerés eszközeként tekint rá, Kowalski a nyomozásához használja, a műértő kleptomániás Mimi szerint pedig az vagy, amit birtokolsz, és ez nincs másként a műalkotásokkal sem. De a film többi szereplője is igazán színes, változatos figura (mind személyiség, mind karakterdesign szempontjából), és a színészek kiemelkedő teljesítményének köszönhetően válnak kétdimenziós figurákból igazi, háromdimenziós karakterekké. Ugyanitt érdemes megemlékezni az elsőosztályú soundtrackről is, amiben az eredeti dallamok mellett befért néhány jól ismert sláger érdekes újragondolása is.

ruben5.jpg

Nem egy egyszerű darab a Ruben Brandt, a gyűjtő. Rejtett rétegeinek és számtalan kulturális utalásának köszönhetően többször érdemes megnézni, hogy a teljes kép elénk táruljon. A nem szokványos animációs stílus egyeseket biztosan el fog riasztani a filmtől, de aki képes túltenni magát ezen (vagy éppen ellenkezőleg, valami igazán újra vágyik), az egy olyan élménnyel fog gazdagodni, amit semmilyen más rajzfilmtől nem kaphat meg. És hogy valóban Milorad Krstić filmje lenne az új Macskafogó? Nos, ezt még korai lenne kijelenteni, de az biztos, hogy minden lehetőség megvan benne, hogy hasonló kultikus darabbá váljon.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr614377547

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.