Moziból a pszichiátriára

2018. november 10. - Németh Míra

Bármelyik horror vagy pszichothriller andalító esti mese emellett az elvetemült alkotás, a Suspiria mellett, amelyet joggal neveznek 2018 Mother!-jének. Az a kérdés, hogy a(z enyhén szólva) naturalista ábrázolásnak célja-e valami sokatmondó háttértartalom, vagy csupán öncélú undorítóskodás? Mit tud az a film, ami még a vérimádó és sziklalelkű Tarantinoból is könnyeket vált ki? És főleg: mégis mi ez a film?!

image.jpg

Az alapot a giallo műfaj egyik leghíresebb képviselője, Dario Argento 1977-es azonos című filmje adta. Luca Guadagnino az alapsztorit megtartotta, viszont sok szempontból máshogyan dolgozta fel azt, így azt gondolom, érdemes önálló alkotásként kezelni a 2018-as változatot is. A hetvenes években játszódó történet tökéletesen korhű. Borús, esős, semmi jóval nem kecsegtető. A Berlint kettészakító faltól néhány méterre található az elismert tánctársulat hatalmas szürke betonintézménye, amely még a háború alatt is működött és túlélte azt. Susie gyerekkori álma, hogy táncos legyen náluk; a lányt azonnal fel is veszik, sőt, még Madame Blancot, a lány példaképét is rabul ejti. Eleinte a társulat egy befogadó és csupa céltudatos nőkből álló körnek, szinte családnak tűnik, azonban kezd egyre gyanúsabbá és sötétebbé válni az őket körülvevő légkör. Szeretet vagy manipuláció az őket összetartó egység? Mi zajlik a hatalmas betonintézmény titkos zugaiban?

A folytatás azonban nem egy kis kalandos fantasy az elvarázsolt betonkastélyban, hanem kőkemény lelki terror, amelyben a táncoslányok teste kicsavarodik, eltorzul, megcsonkul, elsorvad, a belsőségeik kifolynak, és egyéb előnytelen testhelyzetek áldozatává válnak. Azonban nem akarok a felszínen maradni és pusztán a naturalista elemekről beszélni (bár az álmatlan éjszakákért felelős és pszichiáterért kiáltó képek nagyon hangsúlyosak a filmben), mivel maga a látványvilág, Sayombhu Mukdeeprom operatőri munkája – óriási kontrasztban az említettekkel – rabulejtően szép.

landscape-1526400036-suspiria-remake.jpg

Dakota Johnson ártatlanságot tükröző aurája és gyönyörű arca is ellentétben áll a benne rejlő megfejthetetlen és sötét vágyakkal (az első tánca alkalmával azt éreztem, hogy vajon milyen lehet "kefélni" – egy állattal). A színészi teljesítmények nemkülönben; Mia Goth (Egészség ellenszere) a tőle megszokott groteszk szerepkörben egyre otthonosabban mozog, Tilda Swinton pedig HIHETETLEN: nem csupán a tánctársulat rettegett-megszállott tanárát alakítja, hanem a pszichiátert, Dr. Josef Klemperert is, aki egy már járni alig tudó idős férfi. Mégis ő az egyetlen, aki kívülállóként sejt valamit abból, mi zajlik a titokzatos társulat falai között, és nyomozásba is kezd, hogy ezt kiderítse. Sara (Mia Goth) mellett talán ő az egyetlen valóban szimpatikus figura, akin azt érezzük, hogy épelméjű– és végig szurkolunk azért, hogy ez így is maradjon.

tilda-swinton.jpg

Nagyon érdekes a filmben a tánc szerepe. Valójában ezek a koreográfiák nem is táncmozdulatok, hanem valamiféle álca, amivel a társulat tagjai a belső mocskukat leplezik. Próbálják azt elnyomni, ugyanakkor kifejezni is a tánc segítségével. Mozdulataiknak hatalmas ereje van, amelyeket sóhajaik csak még hangsúlyosabbá tesznek. A Volk (magyarul nép) című koreográfia utolsó előadására készülnek, amely csupa feszes és hirtelen mozdulatból és feszültségből áll össze; ám ezt a produkciót előbb nevezhetnénk groteszk performansznak, valamiféle rítusnak, mintsem klasszikus értelemben vett táncnak. Ahogy Madame Blanc fogalmaz: „a tánc nem lehet gyönyörű. A tánc dolga, hogy orrba vágjon mindent, ami gyönyörű.”

3248839.jpgTény, hogy a film rabul ejt: egyszerre kelt undort a naturalista emberábrázolással és nyűgöz le a gyönyörűen megkomponált képekkel, Thom Yorke zenéjével (mesteri szerzemények, amiket sosem fogunk sötétben, egyedül hallgatni) és a koreográfia jeleneteivel. Az is tény, hogy aki valaha a részese (akár nézőként, akár alkotóként), arra hatással lesz: hogy jó vagy rossz hatással, azt ki-ki döntse el maga.

Tarantino könnykibuggyanásig elérzékenyült tőle, Dakota Johnson szakemberhez fordult, hogy helyrepofozza a lelkét, mögöttem a mozgólépcsőn álló hölgy „még életében nem látott ennyi borzalmat”, jómagam pedig két nappal utána is nehezen tudom eldönteni, mit is érzek. Egy sok aspektusból megközelíthető, egyszerre hátborzongató, undorító, különös és szép film, amely szól a szektákról, a háborúról, a tánc erejéről, a manipulálásról, a beteges vágyakról, a vallásról, rituálékról, illúziókról és tévképzetekről. De mégis: mit akarhatott üzenni nekünk? Egy filmben soha semmi sem véletlen, így itt sem lehet mellékes a tér -és időbeli elhelyezés; könnyedén állíthatjuk párhuzamba az akkori kor borzalmaival a megjelenített elmebeteg agyszüleményeket és torz-csonka testeket.

Ám végiggondolva mindazt, ami a 20. század első felének Németországában zajlott, hogyan várhatnánk el a mindezeket átélt emberektől, hogy egészségessé fejlődjön a lelkük, és miért lepődünk meg azon, ha pszichopata vágyaik nem csak hogy vannak, de ki is élik őket? Az embertelenségben felnövő ember miért válna emberré?

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr6014362927

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.