Alien - A nyolcadik utas: a halál

2014. szeptember 05. - Kővári György Márió

Harmincöt éve, 1979. május 25-én (nálunk 1981. január 15-én) mutatták be Ridley Scott kultikus filmjét, amely sok tekintetben megelőzte a korát, létrehozta a korábban (ebben a formában) ismeretlen sci-fi-horror műfaját, megalapozott egy hullámzó színvonalú és sikerű mozifilmsorozatot, és messze nem utolsósorban bemutatta az egyetemes filmtörténet egyik "legikonikusabb" moziszörnyét.
Az egy dolog, hogy a jubileum alkalmából külföldön újra mozikba küldik az Alient, de hála egy új, hazai forgalmazónak, a magyar rajongók sem maradnak ki az élményből, és ők is láthatják a digitálisan felújított, rendezői változatot.

A történetet biztosan nem kell sokaknak bemutatni: egy kereskedelmi teherűrhajó, a Nostromo hazafelé tart, amikor a fedélzeti számítógép egy rádiójelet észlel, ennek hatására pedig különleges protokoll lép életbe. A rendszer felébreszti az addig hibernálásban alvó legénységet, melynek tagjai megkezdik a szignál forrásának felkutatását. A jel egy lakatlan bolygóról ered; leszállás után egy lezuhant űrhajóroncsot találnak, abban pedig furcsa alakú tárgyakat. Az egyik ember közelebbről is megvizsgál egy "tojást", amiből hirtelen egy lény ugrik a fejére, és az arcára tapad, amitől a férfi kómába zuhan. Néhány órával később magához tér, étkezés közben pedig váratlanul rosszul lesz, és egy másik lény tör ki a mellkasából. Az idegen rövid idő alatt hatalmasra nő, és egymás után elkezdi levadászni a legénység tagjait.

Az alapvetően rendkívül egyszerű sztori és cselekmény az atavisztikus és egyben legprimitívebb érzelemre, a félelemre hat, azon belül is az ismeretlentől való rettegést használja fel a feszültség létrehozására és maximális fokozására. Ridley Scott ehhez azt a dramaturgiát alkalmazta, amivel már Steven Spielberg is sikerre vitte A cápát: amit az ember nem lát, csak (jobb esetben) hall, attól jobban fél. Mivel az összes érzékszervünk közül a szemünk a legfontosabb, erre támaszkodunk a leginkább, ám ha megfosztanak minket ettől a képességünktől, akkor drámaian lecsökkennek a lehetőségeink.
Ez azóta van így, mióta a kardfogú tigris először megkergette az ősembert, aki bemenekült ugyan egy barlangba, de valamiért nem tudott tüzet gyújtani (már ha egyáltalán ismerte ekkor a tüzet), a tigris viszont nem volt hajlandó elkotródni, hanem egész éjszaka a barlang előtt ordított, így olyan vegytiszta félelem járhatta át ősünket, ami végül örökre belevésődött a kollektív tudatalattinkba, és év-százezrek sem voltak képesek onnan kitakarítani, ezért aztán még ma is félünk a sötétben, a kísérteties zajoktól és az ismeretlentől. Nem muszáj látnunk félelmünk tárgyát, elég csak tudnunk, hogy valahol ott van (és ránk vár), a többit elintézi (hozzáadja) a tudatalattink.

A film erőssége abban keresendő tehát, hogy Scott mesterien kézben tartotta és apránként adagolta a "félelem-faktort", ami szó szerint az újdonság erejével hatott a korabeli nézőkre (és hat mind a mai napig), ugyanis ilyesmire korábban egyáltalán nem volt példa.
A dramaturgia másik támasztéka, hogy rögzített helyszínen, egy űrhajó fedélzetén folyik a cselekmény, sötét, szűkös folyosókon, ergo nem lehet elmenekülni, ráadásul a lény a szellőzőrendszerben közlekedve a hajó bármelyik pontján felbukkanhat, tehát még elszigetelni sem lehetséges.

Bár rendelkezésre áll egy mozgásérzékelő, de annak hatósugara meglehetősen korlátozott, ezért csak akkor képes jelezni a lényt, amikor az már (túl) közel van. A "nem látjuk, de mégis tudjuk, hogy ott van"-ból eredő félelmet táplálja az is, hogy Scott sokszor csak a műszer kijelzőjét mutatja, amin gyorsan mozog egy kék fénypötty az egyik szereplőt szimbolizáló másik pötty felé; pontosan tudni, mit jelent ez a jelzés, de tenni semmit nem lehet ellene.

A rendező ráadásul nem csak külső szemlélőkként tekint a nézőkre, hanem be is vonja őket az eseményekbe az által, hogy számu(n)kra pontosan ugyanannyit árul el, mint a szereplőinek: semmit. Ahogy a legénység, úgy mi sem tudjuk, mi ez a lény, mit akar, és persze soha nem is látjuk teljes testi valójában, csupán néhány pillanatra, de akkor már késő.

A fényképezés kiváló; nagyon jó a térkihasználás, kevés a fényforrás, ezért aztán természetesnek és hitelesnek hatnak a beállítások, főleg olyan esetekben, amikor csak egy lángszóró lobogása adja a fő fényt. Van néhány kézikamerás jelenet is (pl. a sisakkamerák képei, rohanás a folyosón), ami növeli a nézői azonosulást a látottakkal, sok a szuper arcközeli, a facehugger keresése közbeni alsó gépállás pedig akár szubjektív plánnak (amikor egy szereplő szemszögéből látni a képet) is beillene.
Jerry Goldsmith minimálzenéje ezúttal is alaposan hozzájárul a drámaiságához - azon felül, hogy igen hangulatos aláfestésről van szó -, ráadásul Scott rendezői kvalitásait dicséri, hogy elkerülte az öncélúság azon csapdáját, amibe azzal esett volna bele, ha akkor és oda vágott volna be zenét, amikor és ahol a legnyilvánvalóbb feszültségfokozó lett volna (azaz direkt sokkolás). Ehelyett sok jelenetben inkább a csend dramaturgiáját használta, emiatt az ilyen szcénák sokkal félelmetesebbé váltak.

A színészek játéka természetes, hiteles, senki nem ripacskodik, nem "játssza túl" a szerepét. Bár néhányuknak kevés vászonidő jut (pl. Kane-nek - John Hurt, vagy Lambertnek - Veronica Cartwright), minden karakter kidolgozott és "élő", pl. a két technikus (Brett - Harry Dean Stanton és Parker - Yaphet Kotto) folyamatos zsörtölődése a jutalék miatt, vagy Dallas (Tom Skerritt), aki "nagyon" kapitány. A legérdekesebb figura kétségkívül Ash (Ian Holm), aki mindkét "minőségében" képes meglepetést okozni.
Miután csaknem minden szereplő meghal, az ember talán a legkevésbé Ripley (Sigourney Weawer) túlélését várná, hiszen karaktere tulajdonképpen semmiben nem kiemelkedőbb a többinél, ezért aztán tényleg csak a szerencséjén múlik, hogy végül ő marad életben, és nem más (na jó, kivéve talán Brettet és Lambertet, mert ők nem voltak "életrevalóak", Kane-nek pedig peche volt).

A digitálisan felújított, rendezői változat minősége lenyűgöző, senki meg nem mondaná, hogy nem napjainkban forgatott filmet lát, egyedül néhány új jelenet hangja "ugrik ki", ezeknél ugyanis eléggé hallható, hogy más keveréssel készültek (pl. megváltozik az atmoszféra néhány dialóg alatt).

Akad néhány extra jelenet, pl. amikor Ripley megtalálja Dallast és Brattet az idegen készülő "kaptárjában", és a kapitány arra kéri, hogy ölje meg, a nő pedig a lángszóróval felégeti a helyiséget. A további, új jelenetekhez kattints ide, a film készítéséről pedig többet megtudhatsz itt.

Noha személy szerint jobban kedvelem James Cameron folytatását (és a negyedik részt), ám ettől még tisztelettel megemelem a nem létező kalapomat Ridley Scott időtlen klasszikusa előtt. Az Alien 2014-ben is pontosan ugyanolyan ijesztő, mint bemutatásának évében.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr196672063

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.