Októberi égbolt

2014. szeptember 04. - Kővári György Márió

"Vannak dogok, miket örökre felednék,

és vannak dolgok, miket újra kezdenék."

...énekelte annak idején az Első Emelet. Homer Hickam számára a nyugat-virginiai szénbányák voltak azok, amiket örökre elfeledett, és a rakétatudomány, amit újra kezdett volna, mindez azonban nem valósult volna meg, ha az oroszok 1957. októberében nem lövik fel a világtörténelem első műholdját, a Szputnyikot. Habár az alig 80 kilós, 60 cm átmérőjű fémgömbre ma már sokan a Hidegháború egyik mérföldköveként tekintenek, mellyel megkezdődött az USA és a Szovjetunió versengése az űrért (is), maga a tény, hogy az emberiség képes volt egy tárgyat földkörüli pályára állítani, annyira lenyűgözte Hickamet, hogy eldöntötte: ő is rakétatudós lesz. A siker felé vezető út azonban igencsak rögös, mint tudjuk.

A 17 éves Homer egy nyugat-virginiai szénbányász-városban, Colewoodban él. Ezen a helyen igen kemény az élet; mindenki a bányában dolgozik, gyakoriak a(z akár halálos) balesetek, de ha a munka leáll, a városnak vége. Álmodozásra nincs igény, sem idő, kitörésre, menekülésre pedig szinte semmilyen esély nincs.
Amikor a rádió bemondja, hogy az oroszok fellőtték a Szputnyikot, és az éjszaka során szabad szemmel is látni az égen elsuhanó fénypontocskát, sokan a közelgő háború előfutárát látják, mások csak legyintenek, és elindulnak az éjszakai műszakba, ám Homert olyannyira elbűvöli a látvány, hogy maga is rakétaépítésbe kezd. Autodidakta módon tanulja meg az alapokat, és hamarosan támogatókra is lel, ám meg kell küzdenie az apjával, aki rosszallja az eszement ötletet, és csak a bányában tudja elképzelni fia jövőjét.
Tipikus, "a valóságon alapuló" filmmel van dolgunk, amely az átlagember számára kb. ismeretlen, de a szakmán belül nagy névnek számító rakétatudós életének korai éveit, szárnypróbálgatásait meséli el. (Homer Hickam a NASA mérnöke, dolgozott űrhajósok kiképzésében, a Hubble űrteleszkóp, a Spacelab, és a Nemzetközi Űrállomás programjain.)
A történet azt taglalja, hogyan kell belekapaszkodni egy álomba, és küzdeni érte még akkor is, amikor látszólag mindenki - akár egy családtag is - az ember ellen van, akadályozzák, nem támogatják, sőt szűklátókörűen lefitymálják az erőfeszítéseit.
A soha fel nem adásnak, kitartásnak, az álomnak és elvágyódásnak a szimbóluma a rakéta, amely képes (szó szerint) felülemelkedni a mindennapi problémákon és nehézségeken, ráadásul mások is csodájára járnak, hiszen az ember alapvetően pozitív lény, és szeret mások sikereinek örülni, a részesévé válni, még ha csak külső szemlélőként is. Aztán ha van bennük elég bátorság és erő, talán a saját céljaikat is meg merik fogalmazni, és nekifognak azok megvalósításához.
Egy valamire való amerikai filmben természetesen mindez már nem is csak csontig, de egyenesen a velőig le van rágva, erősen borítékolható és kiszámítható a végkifejlet, minden pozitív és negatív karaktert, fordulatot igen jól ismerünk, ezért aztán a leghalványabb újdonság vagy meglepetés sem bukkan fel. Ebben a filmben sem, ám ettől még ugyanúgy működik az összes klisé, az ember átérzi Homer örömét a sikeres fellövéskor, és elszoruló torokkal figyeli, mennyire nem érti meg a környezete a tehetséges fiatalembert, szóval az érzelmi azonosulás tökéletesen létrejön - még úgy is, hogy pontosan lehet tudni, hogyan vagyunk "megvezetve", mennyire tudatosan irányítják az emócióinkat, ám ez is azt bizonyítja, hogy a rendező jó munkát végzett (legalábbis amerikai mérce szerint).
Van persze a szokásos "mégiscsak feladom a célom, mert a családomnak szüksége van rám"-sablon, ami aztán vesz egy 180 fokos fordulatot, hiszen az álmok erősebbek, mint a kötelesség, és tudjuk, hogy az embernek a saját útját kell járnia, nem pedig másét. Az apa-fiú-konfliktus van eme dráma középpontjában, ez a szerkezet alapja, amire rá vannak aggatva a további dramaturgiai szálak. Természetesen ebben sincs egyetlen grammnyi eredetiség sem, az ember szinte számolja a hátralévő perceket, hogy mikor éri el a két férfi között a feszültség azt a pontot, amikor kitör belőlük - és valóban, a megfelelő helyen és időben létre is jön ez a pillanat (a film 2/3-ánál, az aranymetszésben); itt és ekkor hangzik el az egyik fontos mondanivaló, miszerint "A te életed a bánya, de nem az enyém."
A színészek elég jók, az ekkor 19 éves Jake Gyllenhaal tehetsége már itt is megmutatkozott, Chris Cooper magas szinten hozza az eleinte meg nem értő, de végül a fiát csak elfogadó apa karakterét, és persze Laura Dern is szokás szerint remekel.
Külön érdemes megemlíteni a kemény tájszólást, amivel a színészek megszólalnak, hiszen ez a hangulatteremtés és hitelesség egyik eszköze. A másik pedig a fényképezés, ami szép; általában a fakó, kékes és a meleg, aranybarnás színvilág váltogatja egymást.
A zene szintén átlagos; ott, akkor és úgy csendül fel, ahol, amikor és ahogy szükség van rá, és megfelelően képes támogatni a jeleneteket.
Nem gondoltam volna, hogy az inkább a látványosabb mozijai (pl. RocketeerJumanjiJurassic Park 3Amerika kapitány) révén ismert Joe Johnston ilyen "egyszerűbb", emberibb filmet is tud rendezni, ám nagyszerűen sikerült neki, és bár újdonságot nem rakott le az asztalra, megmutatta, hogy alapvetően milyen jó szakember, mennyire ért a színészvezetéshez, az atmoszféra-teremtéshez és történetmeséléshez. Egy jó filmhez olykor ennyi is bőven elég.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr756667627

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.