Élet a halál után

2014. augusztus 27. - Calas

images.jpg 

Ebben az írásban megpróbálom a történet elemzése után bemutatni, hogyan kapcsolódik egymásba, Ingmar Bergman - A nap vége című filmjének három narratív síkja, az álom, az emlékezés és a jelen egybecsúszó, néhol már szürreálisan ható rétegei.

A film Isak Borgról (Victor Sjöström) szól, az öreg orvosprofesszorról, aki a nap elején az aranydiplomájáért indul, hogy átvegye Lundban, a katedrálisban. Az utazása nem csak fizikai, hanem a fejében-lelkében is végbemegy, amolyan tudatfilmes road-movie. Az alkalom tökéletes egy élet összegzésére és nem kevés nosztalgiára, ezt meg is teszi az útja során a 78 éves Borg doktor. Végigveszi életét, az ifjúkori szerelmét, feleségével való kapcsolatát, a karrierjét is mérlegeli és a családját ifjú korában és öregségében is. Az érzelmeit is elemzi, hogyan lesz érzelemmentes és magányos élete végére, miért hiányzik a szeretet az életéből, és ami a legfontosabb, a jelenlegi problémáit a múltján keresztül hogyan oldja meg a nap végére.

A_nap_vege.jpg

Bergmannak ez a filmje mélyen visszanyúl a freudi pszichoanalízisbe, amit nem is tagadott a rendező. Az álomjelenetek mélyek, mégis ha valaki csak a felszínét kapargatja, akkor is sokat mondhat neki. Az első álom, amit már a film elején látunk, nagyon is befolyásolja a film cselekményét. Isak meséli, amit június 2.-án hajnalban lát: egy számára ismert város, ismeretlen városrész üres utcáján találja magát, senki sehol, nem tudja merre induljon, ránéz az órájára, majd az egyik üzlet nyilvános órájára, de egyik órán sincs mutató, majd hallunk egy egyre erősödő szívdobogást. Az én értelmezésemben ez annyit tesz, hogy nincs már sok ideje az életéből és ez nyugtalansággal tölti el. A képen látjuk, hogy ez őt is felzaklatja, neki is dől a falnak és a homlokát törölgeti egy zsebkendővel. A későbbiekben egy halottas-lovaskocsi jelenik meg színen, ami fennakad egy utcai lámpán és kiesik belőle egy koporsó, amiben Isak hasonmása fekszik, majd hirtelen felébred és megfogja Isak kezét. A halottas kocsi reflektál a főszereplő Victor Sjöström A halál kocsisa című filmjére, ami Bergman életére hatalmas hatással volt, ezt idézi meg és teszi le a tiszteletét ebben az álomjelenetben, tudniillik Sjösröm a svéd expresszionista némafilm kiemelkedő rendezője volt. Az álomban Isaknak szó szerint szembe kell néznie önmagával, és itt indul a film cselekménye. Itt jelenik meg először a filmben a halál visszatérő motívuma, ami már Bergman előző filmjében; A hetedik pecsétben is szó szerint főszerepet játszott. De itt a halál nem az utána való nemlét miatt fontos, hanem az életben megélt „halottság” kellemetlen élményét járja körül. Az álom miatt, Isak a repülő helyett, autóval indul neki a 14 órás útnak, azokon a tájakon, amik fontosak voltak neki az életében. Az álom mintha jelezte volna neki, hogy muszáj lesz számot vetnie életével, mivel már nagyon közel a vég. És erre a legjobb alkalom ez az út lesz. A képi világ az álom megjelenítésére a német expresszionizmust idézi, s képek sötét tónusúak, de nem absztraktak, mint például a Dr. Caligariban. Ez a megvalósítás tökéletes ellentéte a régi nyaraló fényárban úszó képeinek és a szereplők főleg fehér és világos ruháinak.

119295_galeria_a_nap_vege_09.jpg

Alig indul el az úton a menyével Marianne (Ingrid Thulin), máris megállnak annál a régi háznál, ahol Isak a nyarakat töltötte fiatal korában. Itt a nosztalgia és a képzelet keveredését látjuk. Az öreg Isak látja a megelevenedett múltat, pedig ő ezeknél az eseményeknél ott sem lehetett, ahogy a filmből kiderül, a szüleivel horgászott a ház melletti tónál, de újraéli, hogyan veszíti el a gyermekkori szerelmét, Sarát (Bibi Andersson). Ahogy Sara kijön a házból, a múlt és jelen közötti váltás az élő fiatal Sara megjelenésével történik, ahogy szólongatni kezdi Borgot. (Ez a Sara csak külsőre ugyanaz, de a személyisége más.) Mint már az előbb írtam a képi világ fényárban úszó és fehér, ami egyben azt is jelzi, hogy az emlékek, hogyan tisztítják és szépítik meg a múltban átélt élményt. Itt jelenik meg először a film eredeti címére utaló erdei szamóca, ami még többször visszatér a filmben, hogy segítsen az értelmezésben. (Az eredeti címe Az erdei szamócás, ami a svéd kifejezések között a kellemes helyet jelöli.) Ezután Sara és két barátja „lestoppolják” Isak autóját és továbbindulnak az úton.

Nem sokkal elindulásuk után egy szembejövő autóval majdnem karamboloznak és a másik autó felborul. Ekkor a bogárhátúból egy középkorú házaspár bújik elő, akik egyre csak veszekednek. Isakék felajánlják nekik, hogy elviszik őket egy darabig, be is szállnak az autóba, ahol ezzel egy nagyon érdekes felállás jön létre. Elől utazik a jelen, középen Borg régi házasélete és hátul Borg doktor ifjúkora. Ezt akár meg is lehet feleltetni a Bergmannál visszatérő képmélység érzékeltetésének és az ezzel való kifejezésmódnak. Az autón belüli történések Bergman kamaradrámainak a filmbe való átültetését lehet érezni. Szűk tér és arcok játéka, de még nem az a kiforrott színészvezetés, sokszor érezni még, hogy Bergman nem bízik a tudásában és a mondanivalóját a dialógusokkal támasztja alá. A történet folytatásában, a házaspár örökös civódását hallgatva, Borgnak eszébe jut az ő házasélete, le lehet olvasni az arcáról, mennyire idegesíti, (ezt később el is árulja Marianne-nak). De nem csak őt, Marianne-t is, ezért amikor a nő felpofozza férjét, egyszerűen kirakja őket a kocsiból.

Az úton továbbhaladva Borg narrálja saját múltját, ott haladnak el, ahol régen elkezdte praxisát és ahol édesanyja lakik. A benzinkúton megállva találkozik régi betegével, a kutassal Henrik Akermannal (Max von Sydow), aki hihetetlen nagy tiszteletben részesíti az öreg Isakot, a születendő gyermekét róla akarja elnevezni és nem is hagyja, hogy kifizesse neki a benzint. Itt annyira szerették, hogy el is gondolkodik rajta, miért nem maradt itt. Ezután kicsattanó jókedve kerekedik és az ebéd alatt a körorvosi történeteit kezdi el mesélni. De az ebéd közben Sara két barátja, Viktor az orvos és Anders, a papnövendék vitatkozik össze istenen és az istenhiten. Itt a tudomány és az egyház csap össze néhány percre. Ez a téma Bergmant hosszú éveken át foglalkoztatja, különböző megközelítések és szempontok alapján boncolgatja a kérdést filmjeiben, de főleg az istenkeresés és isten létezésére keresi a választ; A hetedik pecsétben is például, ez a másik központi témája a halál mellett.

A következő jelenet Isak anyjánál játszódik, ahol láthatjuk, hogy milyen kiszolgáltatott a fiú minden esetben és korban az anyja előtt. A film elején jégszívűnek és utálatosnak bemutatott Borg (a neve is ezt jelenti: Is=jég, Borg=vár) itt már csak egy kisfiú, és az anyján lehet felfedezni ugyanezeket a negatív személyiségjegyeket. A látogatás rövid, de nem annyira, hogy ne lenne az anyának ideje, egy kis nosztalgiához. A családról való beszélgetés és a fényképnézegetés után, a látogatás vége felé, Bergman egy ügyes húzással egy mutató nélküli órát ad az anya kezébe, aki ajándékba akarja adni egyik rokonának. Ezzel Isakot figyelmezteti álmára és annak jelentőségére, hogy siessen, ha a dolga végére akar járni.

smultronstallet_5.png

Kinn a két férfi még mindig istenen veszekszik, olyannyira, hogy össze is verekednek. Ahogy beülnek az autóba, Sara teszi fel csipkelődve és mosolyogva a nagy kérdést: „na, van Isten?”

Ahogy elindulnak Isak elalszik az autóban és újra álmot lát. Az álomképet egy madársereggel, egy felborított szamócás kosárral és a földre kiömlött szamócával indítja, ami abszolút rossz ómen Borgnak. De nem csak ez, hanem a háttérben látható fenyegető göcsörtös fa és a borult ég. Itt már nincs fény, van helyette szél és nyomasztó atmoszféra. Ezek a rossz előjelek katasztrófává is válnak, Borg itt tudja meg, hogy Sara hozzámegy Siegfrid fivéréhez és nem őhozzá. Utána látja is őket, mint szerelmespárt. Az álom első része itt véget is ér, de a szürreális és expresszionista elemek erősödésével Bergman átvezet minket egy másik színhez, ami már Borg orvosi énjét teszi próbára. Mielőtt még áttérnék a másik részre, meg kell jegyeznem, hogy először itt csúszik a jelen és a múlt össze a dialógusban is. A fa alatti beszélgetésben Sara úgy érvel, hogy Isak túl öreg, de előtte még ott az élet. Kényszeríti Isakot, hogy nézzen szembe öreg énjével egy tükörben. Ez is egyértelmű utalás arra, hogy Borgnak még mindig nem sikerült százszázalékosan magába fordulnia, nem sikerült végigvinni az önelemzését. Ehhez kap „segítséget” az álom második részében, de úgy, ahogy csak egy álomban lehetséges. Vizsgázik az egyetemen, egy mikroszkópba néz bele, amin nem lát semmit, meg kell állapítania mi az egyik ember baja, ő halottnak mondja, erre a nő kineveti és a táblára felírt szöveget sem tudja értelmezni, amin az áll, hogy az orvos elsődleges feladta az, hogy kérjen bocsánatot, de ő azt mondja erre, hogy elfelejtette. Megbukik, ekkor olvassák fel a vádjait, ami az érzéketlenség, bűnös a bűntől és az orvoslástól is eltanácsolják. A teremből tovább vezetik egy erdőn keresztül egy fához, ahonnan végig kell néznie, ahogy a halottnak hitt felesége megcsalja és becsmérli őt. Kiderül a kísérőjétől, hogy ez a jelenet a múltjának egy darabja, ezt a jelenetet bármikor vissza tudja idézni a feleségéről, mivel ez az, amit megőrzött róla. De nem fáj neki, teljesen érzelemmentes és ezt fel is rója neki a kísérője, hogy „tökéletes sebészi munka”, ahogy eltávolította magából az érzéseket, tehát nem érez Isak semmit. (Itt jön be a harmadik fő motívuma Bergmannak, de csak érintőlegesen, a semmi.) Ezért a büntetése a „szokásos”: a magány. Itt kerül most már ténylegesen Borg szembe az érzéseivel, vagyis pontosabban az érzelmei hiányával. Ekkor tudatosul benne, hogy miért is magányos ő, miért fordul el tőle mindenki. Ébredés után ki is mondja azt, amit a néző eddig is sejtett, halottnak hiszi magát miközben még mindig él, de ezt eddig csak álmaiban merte bevallani magának, ébren sosem.

Az álmát elmeséli Marianne-nak, aki azt mondja, hogy Borg fia is ugyan arra a következtetésre jut: hiába él, halottnak érzi magát, de Marianne ki is mondja, hogy Isak anyja is élőhalott már az ő 96 éves korával. Marianne észreveszi azt is, hogy a család három generációja ugyanúgy rideg, érzéketlen és magányos. Ekkor Marianneban megfogalmazódik az is, hogy vajon Borg fiától Evaldtól születendő gyermeke is ezektől fog szenvedni? Mitől lenne ő más? Evald (Gunnar Björnstrand) érzéketlenségét Marianne flashbackjéből tudjuk meg, mikor elárulja neki, hogy terhes, és ahogy a férfi fogadja a hírt, az botrányos. De igazából két percben Bergmannak tökéletesen sikerül bemutatnia Evaldot, ha valakiből (mint például belőlem) ilyen radikális érzelmeket sikerül kicsikarnia, akkor jól fel van építve a karakter személyisége. A cél itt mindenképp a gyors megosztás volt, ami sikerült is.

Ezután végre elérünk az ünnepségre, itt tudjuk meg Isak narrálásából, hogy végre szembe mer szállni önmagával és megpróbál változtatni az érzelmein és azok kimutatásán. Ez először a házvezetőnőjének tűnik fel, aki meg is kérdezi tőle viccesen, hogy beteg-e, mivel bocsánatot kér tőle a reggeli civakodásért. Ezután Sara és barátai búcsúznak tőle, akik folytatják útjukat, de látszik Isakon, hogy végre igazi érzelmekkel tud búcsúzni tőlük. Ezután a fiával próbál kapcsolatot teremteni, ami nem csak számára, hanem minden apának nehéz a fiával szemben. Ez nem is sikerül neki, próbál ő kedves lenni, de Evald félreérti, nincs már ideje megbeszélni vele, mert Marianne is bejön a szobájába. Az ő kapcsolatuk lesz a legőszintébb, ahogy eddig is volt, de ahhoz képest, ahogy indult, Marianne is megenyhült és megszerette az öreg Borgot, amit a szemébe is mondd. Ezután jön az utolsó visszaemlékezés, amit Isac úgy vezet át, hogy az mondja: „Amikor nyugtalan vagyok valamiért vagy szomorú, azzal szoktam magam megnyugtatni, hogy felidézem gyermekkorom világát. Így tettem ezen az estén is.” Ekkor vált a kép a régi nyaralóra, ahol Sara közli Isakkal, hogy nincs már több szamóca, ami annyit tesz, hogy ez már nem az a legkedvesebb hely, amit neki tartanak fenn, nyugodtan visszatérhet a valóságba, nem kell tovább a múltba menekülnie. Az emlékkép újra világos, tiszta és fehér. Ugyanezt a fényt kapja meg Isak Borg arca is utolsó képen, amikor az ágyban fekszik, ami annak a szimbóluma, hogy sikerült végigjárnia az útját, elérte az egyéni megváltást, megvilágosodott. Ez a befejezés nem mondható tipikusnak Bergmannál, az hogy hagy reményt egy jobb életre a szereplőjének és az eléri célját, csak kivételes esetekben fordul elő.

119287_galeria_a_nap_vege_01.jpg

És akkor most néhány mondatban kifejtem, hogyan is futnak egymásba a különböző idősíkok. A film elején az első visszaemlékezésben, látjuk meg először Sarát. Isak ifjúkorát és múltját képviseli Sara, ezért fiatal végig. Borg a saját múltjában öregemberként látható, mivel így éli át a jelenét is és múltját is, újra és újra. Ahogy Borg visszajön a jelenbe, Sara is visszatér vele, véletlenül találkoznak, de nem ugyanaz a lány, akit az előbb láttunk, csak a tökéletes másolata, külsőre. Ezzel az egész történetben élő emberként kísérti és segíti őt a múltja. A filmben végig egymásba gabalyodva halad előre a múlt és a jelen képe, de ahogy Borg doktor megszabadul a problémáitól, úgy lép ki fokozatosan a fogva tartó múltjából és menedékéből. A film végén akkor sikerül kilépnie belőle teljesen, amikor a jelenben élő Sara továbbmegy a saját útján, elhagyva Borgot, ezzel szimbolikusan is érezteti Bergman, hogy megtalálta Borg a jelenbe és az életbe vezető útját, ebből a halott állapotból, ezért nincs már szüksége a nyugalmat adó emlékvilágára és Sara emlékeztető közelségére.

Ebben a filmben mutatkozik meg először az a fajta érzékenység, amitől Bergman híres rendező lett. A különböző síkok mozgatása és váltása, a mai rendezőknek is óriási feladat. Ezt a feladatot Bergman tökéletesen megoldotta, ma is példaértékű, ahogy egymásba fűzi a három különböző síkot és váltogatja őket. Az arcok közelijét itt még nem olyan sokszor használja, mint a későbbi filmjeiben, de már érezhető Bergman merre is akar menni, hogyan akarja használni azokat. A filmjeiben fellelhető visszatérő témamotívumok már ebben a filmjében is megtalálhatóak, ezektől tökéletesen illeszkedik a film a monumentális életműbe.

Források:

Gyürey Vera és Honffy Pál - Mozgófénykép – A nap vége (Gyürey Vera)  91-118. old. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984

Pethő Ágnes – Filmtörténeti előadás (vázlat) 2012-05-21 http://film.sapientia.ro/uploads/oktatas/segedanyagok/BERGMAN.pdf

Kultusz magazin - A nap vége 2012-05-21

http://port.hu/article/11337

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr226642895

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Zsofir · http://sundsvallzsofi.blogspot.se/ 2014.08.29. 11:41:24

Remek elemzés az egyik legkedvesebb Bergman filmemről! Köszönöm!