,,Kukaceledel vagyunk” – Holt költők társasága (1989)

2014. augusztus 20. - Asuka02

2014. 08. 12-én kaliforniai házában holtan találták Robin Williamst. Sokáig kokain- és alkoholproblémával küzdött, halálhíre sokkolta az egész világot, de legfőképpen, hogy saját kezével vetett véget az életének. Egy azonban biztos, nincs olyan ember, és leginkább lelkes filmnéző, akinek ne jutna eszébe egy-egy olyan film, amiről örökké megmarad emlékezetében az Oscar-díjas színész.

A Holt költők társasága 1989-ban látott napvilágot Peter Weir rendezésében, a forgatókönyv Tom Schulman munkáját dicséri. Díjak tekintetében azonban elmaradt az elvárt reményektől, bár a legjobb eredeti forgatókönyvért járó filmakadémiai elismerést így is sikerült bezsebelnie az írónak, de a rendező és Williams is díj nélkül távozott aznap este. Öröm az ürömben, a BAFTA zsűrije mégis a legjobb filmnek választotta meg 1990-ben.

A történet szerint 1959-ben egy volt diák, John Keating (Robin Williams) immáron tanárként tér vissza a nagy hagyománnyal rendelkező Welton Akadémiába. A fiúkollégium mindig is hagyománytiszteletéről volt híres, azonban az új angoltanár szokatlan tanítási módszereivel felborítja a megszokott rendet, és a diákok körében egy új felismerés életre szólóan megváltoztat mindent.

A film a Welton Akadémia évnyitójával indul, ahol zászlókra írva szembesülünk mindazzal, amit az iskola képvisel: Hagyomány, Fegyelem, Becsület, Érdem. A plasztikusan zárt rendszerként funkcionáló iskola azt a benyomást kelti, mintha megállt volna idő, hiszen közel 100 év távlatából tekintve nem változott semmi, a mindennapok, de leginkább a mentalitás a négy alappilléren alapszik. Gyönyörű képsorokat láthatunk, amint a kamera bemutatja mind a kinti, mind a benti környezetet. Rögtön az évnyitó utáni jelenetben a körkörös lépcsőn zsongó diákság kitűnően érzékelteti ezt a körforgást. Mind a külső, mind a belső környezet képi világára alig lehet panaszunk, ha kell, sejtelmes ködbe burkolva látjuk a gyönyörű épületet, és különösen izgalmas, hogy az eltelt 100 év nyomait nem elkendőzni, hanem kihangsúlyozni kívánja a kamera. A szobák falain minden repedésben ott bujkál egy-egy diák jelenléte.

A Williams által életre keltett John Keating figurája visszatérésével egy merőben új szemlélet magvait ülteti el a még műveletlen fiatal elmékben, és bizony termékeny táptalajra lel. Ahogy a latin mondás tartja, Carpe diem, vagy ahogy angolul hangzik, Seize the day, és míg ha szinkronosan tekintettük meg a filmet, Tordy Géza azt suttogta, Ragadd meg a napot. Egy olyan iskolában, ahol a tradíció tisztelete mindennél többet ér, idegennek, elítélendőnek hat ez a kijelentés, noha Keating nem lázadásra buzdít, amivel később a tanári kar is gyanúsítja, egyszerűen csak a saját egyéniségünk kibontakoztatásának fontosságára világít rá. Ez történik akkor is, amikor az órán kitépeti a tankönyv azon fejezeteit, melyben a szerző a költészet jelentőségét egy koordináta-rendszeren kívánja mérni. Egyszer pedig arra kéri a fiúkat, hogy kezdjenek el sétálni, majd kis idő múlva megállítja őket, és közli velük a felismerést, miszerint mennyire egymáshoz igazították a lépteiket. A tanulság most is ugyanaz: a saját belső hangunk ne a máséval alkossa a világ zaját, hanem merjünk kihallatszani a tömegből. Hogy miért fontos ez?! Mert ahogy Keating is mondja, kukaceledel vagyunk, és ha nem ragadjuk meg a napot, úgy éljük le az életünket, hogy nem tettünk semmi maradandót. Robin Williams filmjeiben legtöbbször komikus vénáját csillogtatta meg, de a Holt költők társaságában inkább volt őszinte, akinek minden szavát elhittük, és egyáltalán nem hangzott giccsként ez a mára már sokat koptatott latin mondás.

A fiatalok egy kis csoportját, akik köré az események csoportosulnak, mind kezdő színészek alakítják, és talán ez volt a lehető legjobb és egyben legmerészebb rendezői döntés. Rutinos színészgárda helyett a kezdők esetlenségében ott rejlő ösztönösség és őszinteség végig ott vibrál a jelenetekben, miközben az általuk életre hívott holt költők társasága kilépve egy hagyományos délutáni klub köréből, eszmeiségével egyre észrevehetőbben kihat döntéseikre. Minden fiú más-más módon értelmezi a tanáruk szavait, és ebben áll a film legnagyobb ereje is egyben. Ezekben a fiúkban mind magunkra ismerünk kicsit, és az ők problémáiban a sajátunkat látjuk viszont, ezért is érezzük olyan közel magunkat hozzájuk, mert minden egyes kijelentésük akár a mi szánkat is elhagyhatja. Neil Perry (Robert Sean Leonard) a mintadiák, a mintagyerek, a szülők és a tanárok büszkesége, akit apja orvosnak szán, ő mégis színész szeretne lenni. Charlie Dalton (Gale Hansen) az örök lázadó, aki szűkösnek érzi az iskola nyomasztó falait, és mindig kész kimondani vagy megtenni, amit más sosem merne. Knox Overstreet (Josh Charles) kedves fiú, aki leginkább a szeretett lány megszerzésére teszi fel mindenét. Todd Anderson (Ethan Hawke) pedig az a visszahúzódó, félénk srác, aki a bátyja árnyékában él, holott érdekes és értékes gondolatok bújnak meg benne. Hogy mi a közös ezekben a fiúkban?! A holt költők társasága, melyet tanáruk alapított még diákként, és ők most újra életre hívják. Az öt évszázad verseit tartalmazó vaskos könyv első oldalára még a hitvallásuk is feljegyzésre került: maradéktalanul kiszívni az élet velejét. A baljós, szinte a horrorok izgalmasságát és félelmét idéző zene tökéletes összhangban áll a fiúk első ülésének titokzatosságával, melynek a sötét erdő egy barlangja szolgáltat helyet. Az ülések néha egy szellemidézésre hasonlítanak, amikor a fiúk dobolnak és rigmusokat kántálnak, miközben átszellemült arccal menetelnek körbe, de az egész nem szól másról, mint arra a pár órára maguk mögött hagyni minden gondjukat, problémáikat, az elvárásokat, és élvezni az életet, mert ezt tanítja, ebben hisz a holt költők társaságának minden tagja.

A színészeknek nagy kiugrási lehetőséget jelentett a filmben való szereplés, bár kétségkívül Ethan Hawke vetette meg leginkább a lábát Hollywoodban. Robert Sean Leonard neve örökre összeforrt Dr. House barátja és egyben lelkiismerete, Dr. James Wilson nevével, míg Josh Charles kisebb szerepek után igazán csak a Magyarországon is futó A férjem védelmében című sorozat Will Gardnereként talált újra magára. Nagy csalódás azonban, hogy a film egyik legizgalmasabb karakterét megszemélyesítő Gale Hansen pár kisebb szerep után végleg kivonta magát a filmes szakmából, pedig meggyőző alakítása ezt nem tette volna indokolttá.

Egy biztos, sok minden miatt fogunk emlékezni erre a filmre, de bárhol hangozzék is el az Oh, kapitány, kapitányom felkiáltás, mindannyian tudni fogjuk, hogy valamilyen közös élmény részesei voltunk.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr246618571

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.