Időről időre

2014. augusztus 14. - Kővári György Márió
Richard Curtis, a brit komédiakirály legújabb filmje - hasonlóan az előzőekhez - szintén "nagyon angol", kedvesen humoros, van értelmes mondanivalója és tanulsága, de a legnagyobb előnye mégis az, hogy ha valaki épp nagyon maga alatt van, akkor elég csak újra megnéznie, hogy rögtön jobb kedvre derüljön, és más színben lássa a világot. Nem rózsaszínben, csak szebben.

Kedves Olvasó, te mit tennél, ha tudnál utazni az időben? Visszamennél a múltba, hogy megpróbáld helyretenni a dolgokat, ez által pedig jobbá tenni a saját és az ismerőseid, családtagjaid életét?
Hasonló lehetőség hullik Tim ölébe, amikor apjától megtudja, hogy a család férfitagjainak különleges erő van a birtokában: az emlékektől függően képesek az időben visszamenni egy bizonyos időpontra és helyszínre, és ott úgy tudják alakítani az eseményeket, hogy azok kihatással legyenek a jelenre. Az eleinte szkeptikus srác döbbenten jön rá, hogy minden igaz, amit apjától hallott, így első dolga úgy befolyásolni az idővonalat, hogy becsajozzon - ám idővel rájön, hogy a finom "alakítgatásoknak" nem mindig vannak hasznos következményeik, és olykor hagyni kell mindent a saját medrében folyni, mert az hozza a legjobb eredményt.
Curtis ezúttal is egy rendkívül szellemes komédiát tett le az asztalra - és külön hangsúlyoznám ezt a szót, ugyanis ez olyan fajta kedves humor, ami általában nyomokban sincs meg a hollywoodi vígjátékokban. Adam Sandler és/vagy Rob Schneider hírből sem hallott ilyesmiről, de a Jim Carrey számára anno forgatókönyveket író szerzőknek sem ártott volna példát venniük brit kollégájukról, Curtisnél ugyanis nincsenek durva, gusztustalan és öncélú (altesti) poénok, hanem komolyan veszi azt, amit csinál, ill. ő sem ismer a humorban tréfát, mégis - a térdcsapkodós röhögés hiányának ellenére is - a néző sokszor, sok helyen tud felnevetni a tipizált és gyengéd gúnnyal parodizált "angolkák" és cselekedeteik láttán. Bájos humor, nincs erre jobb kifejezés.
Olyan humor, ami bevonja a nézőket a poénokba, mert rajtuk keresztül teljesedik ki, nem pedig csak mutat valamit, amin nevetni lehet. Bizony, ehhez nem árt némi humorérzék, ami fejlettebb annál, minthogy valaki elcsúszik egy banánhéjon, és aztán belefejel egy sz@rkupacba.
A szellemessége mellett egy nagyon erős pozitív, életigenlő hangulata is van a filmnek, ami nem sok alkotásról mondható el (mert az emberek jobban szeretnek negatív dolgokat látni... rombolás, verekedés, pusztulás, halál... és a filmesek sokszor ezeket az igényeket szolgálják ki), továbbá morális és erkölcsi kérdéseket is körüljár. Megtennénk-e valamit, amiről biztosan tudjuk, hogy rövid távon segítene, de hosszú távon már nem feltétlenül? Közbeavatkoznánk-e, megakadályoznánk-e, ha tudnánk, hogy valami rossz fog történni? Meddig vagyunk hajlandóak elmenni azért, hogy segítsünk önmagunkon és másokon?
A végkövetkeztetés az, hogy lehet ugyan addig babrálni az apró részletekkel, amíg számunkra a legelőnyösebb hatást váltják ki, ám az élet önmagában, ezek nélkül is épp elég érdekes és varázslatos, és egyáltalán nem szükséges holmi csoda révén alakítani rajta - még akkor sem, ha megtehetjük. El kell viselnünk a nehézségeket, és nekünk magunknak kell az eredményekért megdolgozni; túl kell lépni a gondokon, nem pedig egy külső erőtől várni a megoldást. Mi magunk vagyunk az életünk alakítói, és ehhez nem kell az időben utazni, hanem egyszerűen csak jó embernek kell lenni, ill. mindent meg kell tennünk az erőnkhöz és lehetőségeinkhez képest, hogy a környezetünket és a világot jobbá tegyük, ahol csak tudjuk.
El kell követnünk bizonyos hibákat, hogy tanulhassunk azokból, és legközelebb már másképp járjuk el, ill. ismerőseinknek, rokonainknak is hagyni kell (egy bizonyos határig), hogy a saját kárukból okuljanak, ha már a másokéból nem tudnak. Mindez egyáltalán nem szájbarágós módon van a nézők arcába csapva, de mégis elég érthetően és egyértelműen kerül bemutatásra.
Curtis filmjei híresek a pazar színészgárdáról, és ez most sincs másként. Kivétel nélkül, a főszereplőkön át a legapróbb mellékszereplőig mindenki remekel, egyformán bohókásak vagy kedvesen lököttek, és még a legbunkóbban viselkedni akaró karaktert is lehet kedvelni, mert benne is megvan az a gyengéd humor, ami az egész filmet jellemzi.
Domhnall Gleeson, Rachel McAdams, Bill Nighy, Lydia Wilson, Richard Cordery és az összes többi szereplő egyformán magas szinten teljesít, plusz még néhány vicces cameo is akad, pl. Richard E. Grant vagy Richard Griffiths részéről.
Szép a fényképezés, nagyon jók a betétdalok, az egyetlen apróság csupán annyi, hogy kicsit olyan érzése van az embernek, mintha két film lenne egybegyúrva (Tim és az apja, Tim és Mary), és emiatt nem teljesen ott lenne a befejezés, ahol a néző először várná. A tempó emiatt nem 100%-osan egyenletes, csak olyan 85-90%-ban, ez azonban tényleg annyira pici dolog, hogy könnyen túl lehet rajta lendülni.
Sok ilyen filmre volna még szükség, ami nem szemellenzős, hatásvadász, műmájer módon értekezik az életről és annak nehézségeiről, és azt tanítja, hogy szeressük és becsüljük meg egymást, mert - ahogy Frank Capra is mondta - az élet (végső soron) csodaszép.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr76604947

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.