Egy szerelem zuhanása

Ryan Gosling színészportré #3 - Blue Valentine - kritika

2017. november 12. - OrbanBence

Ryan Gosling születésnapja alkalmából lezárnám a színészportré-sorozatot (az előző részeket itt és itt elolvashatod) a legkiválóbb filmjével és alakításával.

Sok megközelítését láthattuk már a szerelemnek filmen. Láthattunk negatív képű alkotásokat, amikben a romantika egyenlő volt a fájdalommal, az igazságtalansággal, a diszharmóniával. Vannak emellett idealista mozik (a románcról szóló filmek túlnyomó többsége ilyen), amikben az alapvető problémák és konfliktusok ellenére megtalálja a szereplőket az érzelmi túlhevítettség, ami elkerülhetetlen happy endet eredményez. De a katartikus boldogsággal, a frissen létrejött kapcsolattal nincs vége a történetnek, ezt követnie kell a szerelem megőrzésének vagy elvesztésének, a túlélésnek vagy elmúlásnak, a valóságnak. Ez a Blue Valentine

Bár 2010-es filmről beszélünk, a rendező, Derek Cianfrance 12 éven át dolgozott a forgatókönyvön (bevallása szerint a 66. szkriptverzió után már nem számolta tovább). A projekthez 2003-ban csatlakozott Michelle Williams, majd 2005-ben Ryan Gosling, egyszóval mindenki teljes szívvel benne volt a munkában, szenvedélyből dolgoztak az alkotáson.

A történet két főszereplője, Cindy és Dean fiatalon, a húszas éveik elején-közepén ismerkednek meg egy idősek otthonában. Dean épp egy idős veteránt költöztet be új otthonába, Cindy pedig nagymamáját látogatja, amikor egy véletlen kapcsán összeakad a tekintetük és azonnal különös vonzalom alakul ki köztük. Egyre többet találkoznak, egyre inkább egymásba szeretnek. Aranyos, hibátlan, ideális párnak tűnnek.
Tíz évvel később Cindy egy feltörekvő ápolónő, igyekszik karriert építeni, amivel egyrészt meg tudja valósítani álmait, másrészt jobb hátteret tud biztosítani kislányuknak, Frankie-nek. Dean nem sokat változott. Erősen megkopaszodott, talán többet dohányzik, de ugyanúgy egy gyermeteg attitűdöt mutató, nagyszájú, humoros ember.

blue_valentine_2.png

Az alapkonfliktus kiváltója pontosan ez a különbség: Michelle Williams karaktere próbál több lenni, növekedni, Gosling pedig megelégedett életével. Ha a fejlődés egy grafikon lenne, Dean lenne rajta a stagnáló pont. Házasságuk haldoklik, vagy egyáltalán nem beszélnek, vagy veszekednek (vitának, érveknek általában nyoma sincs). Mi, nézők, pedig párhuzamosan láthatjuk a szerelem kibontakozását és zuhanását.

Ahogy érzékelhető, Goslingnak és Williamsnek egyaránt el kellett játszani a friss szerelmeseket és a kiöregedő házasokat, nyomatékos hitelességgel, hogy a szemünk előtt megjelenő személyes tragédiákat ne csak felfogjuk, de átérezzük, intenzív hatása legyen ránk. Ehhez nem alkalmas a szokásos forgatási metódus, Cianfrance nem is alkalmazta. A két időperiódus jeleneteit kronologikus sorrendben forgatták, először a megismerkedés jeleneteit felvéve. A csavar, hogy a szekciók között volt egy hónapnyi szünet, ami alatt a filmbeli család, Michelle Williams, Ryan Gosling és Faith Wladyka (Frankie) összeköltöztek, együtt éltek. Cianfrance-ék kidolgoztak nekik egy költségvetést (egy ápolónő és egy szobafestő fizetése, a számlák és egyéb kötelező kiadások levonásával), amiből a mindennapi dolgokat meg kellett venniük, beosztaniuk az egyéb kiadásokra stb. Megünnepelték a karácsonyt, születésnapokat egy családként. Aztán a rendező azt mondta a két felnőtt szereplőnek, hogy indikáljanak veszekedést. Tudatosan egyre inkább lerombolta a kapcsolatot – ekkor kezdték el a második szekció forgatását.

blue_valentine_3.png

Minden, amit látunk a képernyőn életszagú, kínzóan és nyomasztóan reális és autentikus, ennek nagy része a színészi teljesítmény érdeme. Leginkább reprezentatív, hogy Michelle Williams saját maga ajánlotta fel a direktornak, hogy meztelen jelenete előtt hízókúrán vesz részt, hogy ne csak mentálisan, hanem fizikailag is közelebb álljon egy egygyermekes anyukához.

Egy másik jelenetet is megemlítenék: Cindy és Dean a Manhattan-hídon sétálnak, előbbi titkol valamit, utóbbi meg akarja tudni. Cianfrance kiadta az utasítást Williamsnek, hogy semmi áron ne mondja el, bárhogy is próbálkozik Gosling. Őt pedig arra kérte, hogy bármit kell tennie, derítse ki a titkot. Egész nap forgatták a jelenetet, de Williams tartotta a kérést, a fényviszonyok pedig kezdtek előnytelenné válni – ekkor Gosling meghozott egy kifejezetten vakmerő döntést és felmászott a kerítésre, lényegében egész testével kinn volt az East River felett. Ennek a hatására volt hajlandó Williams elmondani, amit addig nem akart. Ezt a jelenetet látjuk a filmben is.

blue_valentine_4.png

Kiemelendő továbbá az operatőri munka. A szürkeség alkalmazása adott mindkét idősíkon, de míg a fiatal éveket intimebb, több színt alkalmazó beállítások jellemzik, erősebb napfénnyel, élettel teli nagyvárosi helyszínekkel, addig a megtört házasság tónusai tompák lesznek a külvárosi urbánusság árnyában. Minden megviseltebbnek tűnik – ezt nagyban segíti a jelmeztervezők munkája (az öltözködés pont olyan karakterhű és hiteles, mint a színészek alakítása).

A film nem próbálja meg az általa leírt valóságot filmként ábrázolni, a valóságot „dokumentálja”. Gyönyörűen megkomponált dramaturgiát, színészmunkát, vizuális és auditív élményeket kapunk, de maga a történet és a bemutatásmód, az események súlya annyira valóságos, hogy azt nem lehet katartikusan drámaira csinálni – legalábbis úgy, hogy igazán jó legyen. Én kiváltképp szívlelem a mozi naturalizmusát, a grandiózusság mellőzését, azt, hogy nincs sokkhatás és pátosz, hanem a néző érzelmeiben teljesen individuális módon bontakozik ki az alkotás üzenete és mélysége. De pont emiatt a szubjektív hatásbefogadás miatt sokaknak nem működhet a film, sokaknak hiányozhat a szentimentalizmus lenyomata, ami megerősítené a látottak súlyát, megtöbbszörözné az üzenet hatását, filmszerű film lenne. Ez számomra pozitívumként szerepel a listán, valaki számára meg az unalmasság oka.

blue_valentine_5.png

Cianfrance és Gosling legkiemelkedőbb filmje amiatt egy példaértékű és rendkívül jelentőségteljes alkotás, mert pártatlan. A kibontakozó konfliktusban nincsen protagonista és antagonista, csupán két ember, más személyiséggel, más értékítélettel és életfelfogással. Azzal, hogy nem állítja be az alkotás a nézőt valamelyik szereplő mögé, értelmezésbeli szabadságot ad neki – ez az interpretációs függetlenség pedig képes párbeszédet indítani. Megérthetjük Cindy és Dean viselkedésének motivációját, azonosulni tudunk valamelyikükkel, ami egyrészt indikálhatja a tudásvágyat, hogy megértsük a másik karakter (és a vele azonosulók) viselkedésének okait, másrészt meg egyszerűen mutogathatunk ujjal a – szerintünk – hibásra. Mert a párbeszéd minősége ugyanúgy ránk van bízva.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr3913197182

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása