Szépség és a szörny

2017. április 03. - Asuka02

Amikor 2012-ben útjára indult a Once upon a time (Egyszer volt, hol nem volt) című sorozat, nem az volt a kérdés, hogy van-e létjogosultsága egy Disney-, Andersen-és Grimm-mesékre alapozó televíziós parafrázisnak, hanem az, hogy milyen aspektusból képes újraértelmezni a mese morfológiáját, vagyis a mesék alkotóelemeinek, valamint ezek egymáshoz és az egészhez való viszonyát. A Once upon a time egy jó kezdeményezésnek indult, bár sokszor átlendült a ló túloldalára, mégis ez tekinthető az úttörőnek, ami megágyazott a mesék élőszereplős adaptációjának, köztük a Szépség és a szörnyetegnek.

Bill Condon rendező mozija félúton találkozik Baz Luhrman giccsbe hajló színkezelésével, Joe Wright érzéketlen műdrámaiságával és a Kenneth Branagh-adaptációkra jellemző pátoszossággal. Condon szerelemgyereke tehát olyan, mint Victor Frankenstein teremtménye, egy fércmű, amit a digitális technika keltett életre. Emma Watson sosem volt kora legnagyobb színésztehetsége (bár még lehet), a Harry Potter-filmeknek köszönhetően viszont az egész világ megismerhette a nevét és örökre a szívébe zárta őt. Intelligens, bájos nő, akit nem mellesleg az ENSZ női érdekeket képviselő jószolgálati nagykövetének is felkérték, tehát a fejesek jól választottak, amikor a könyvmoly Belle szerepére szerződtették. A szörnyeteget a Légió sorozattal befutott Dan Stevens játssza, (mindenben vastag!) Gastont pedig Luke Evans. Előbbi alakításáról nincs mit beszélni, egy motion capture szörnyeteg, éppen érzékelhető színészi játékkal. Evans azonban már sokkal érdekesebb, alakításában Henry Cavill tenyérbemászó, isten-komplexusos, végtelenül nárcisztikus Supermanje köszön vissza, aki önnön létezésénél nem érzékel nagyobb csodát – egyszerűen zseniális (bár Evans játéka mögött munka is van, Cavill esetében inkább érzem, hogy csak önmagát adja). A „kisebb” szerepekben is nagyágyú hollywoodi színészekkel találkozhatunk, gyakorlatilag minden adott volt a sikerhez, mégis egy lélektelen film lett, amit gyermekkorunk nosztalgiájával mosdattak.

A látványvilág leírására a meseszerű nem a legjobb kifejezés, inkább mondanám LSD-parádénak, minden túlságosan szemfájdítóan vibráló. Ami mégis a legfájóbb, hogy az eredetiség legkisebb csírája is hiányzik, ugyanis a Szépség és a szörnyeteg filmes adaptációja képkockáról képkockára ugyanaz, mint a mese, és csak apróbb változtatásokat eszközöltek, amik feleslegesek, logikátlanok és kicsit sem hozzák közelebb a szereplők lelki vívódásait. A Szörnyeteg múltját, végtelen dölyfösségét taglaló bevezető képsorok borzasztóan kínosak, a bálra való kicicomázása Sofia Coppola Marie Antoinette című filmjét juttatta eszembe, egészen pontosan azt a jelenetet, amikor a francia királyné a társalkodónőivel „vásárol”, vagyis fürdik a luxusban. A másik változtatás már nagyobb horderejű, Gaston bajtársa, LeFou személyében a Disney első nyíltan meleg karakterét ismerhetjük meg. Bátor lépés a stúdió részéről, de azért a nyílt szó használatát erős túlzásnak érzem, inkább apró utalás, egy-két elkapott pillanat szintjén van jelen, így az orosz korhatár-besorolást felesleges túlkapásnak érzem (az orosz médiatörvény szigorúan veszi a homoszexualitás filmes megjelenítését, ezért a Szépség és a szörny 16 éven felülieknek besorolást kapott). Összességben egy újabb Disney-mese élőszereplős változatát láthattuk, ami abszolút nem szerethető, és a pénznyerésen kívül semmi célt nem szolgál. Egyszerű lelketlen másolat.

 

A bejegyzés trackback címe:

http://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr8112396587

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Kyria 2017.04.05. 21:38:50

Ezt a kritikát erős túlzásnak érzem, mert egyáltalán nem volt fércmű. Több esetben - Belle vacsorájának feltálalása, vagy Gaston kocsmai jelenete - rendkívül látványos megoldások születtek, de összességében is érdemesnek tartottam a megnézésre. A színkezelés tekintetében nyilván ízlések és pofonok, nekem valahogy jobban tetszenek az "élő" színek, mint a mosottak. (Amúgy megkérdezném, hogy mégis mit vártál, de az egész kritikádat öncélúnak érzem, ezért inkább hagyjuk.) Ami számomra kis hiányérzetet adott, hogy ebben a verzióban a szinkron nem sikerült annyira, mint a rajzfilm-változatban (viszont ha reálisak vagyunk, azt is hozzátesszük, hogy mert az volt a TÖKÉLETES!).

Asuka02 2017.04.05. 22:05:53

Abban mi a látványos, ha ötlettelenség híján pontosan ugyanolyanra csinálják meg, mint a mesében? A vacsora feltálalása vagy a kocsmai jelenet semmivel sem volt jobb vagy több, egyszerűen kaotikus volt és szemfájdító. Az öncélúságot nem értem, azzal, hogy ezt a filmet "lehúztam", nem érzem magam jobban vagy tettem szert vele valami pluszra, egyszerűen a csalódottságot véled kiolvasni. Pontosan inkább azt érzem, hogy ez a sokak által szeretett mese adaptációjának a sikertelensége személyes sérelmet vált ki az emberekből, mintha a gyerekkora egy szeletét szeretnék befeketíteni. Én is szeretem ezt a mesét, de ez az adaptáció akkor is egy lelketlen látványmozi lett. Ennél sokkal érdekesebb és újítóbb ötlettel állt elő a francia változat, ha gondolod, nézd meg azt: www.youtube.com/watch?v=_COCCpWhR3Q

Kyria 2017.04.06. 02:30:03

@Asuka02: Nézd, Te így láttad, én meg teljesen máshogy. A véleményed pedig már csak azért sem válthat ki személyes sérelmet, mert már a rajzfilm idején sem voltam gyerek...
Ha a francia változatnál a Cassel-Seydoux filmre gondolsz, láttam és a véleményem róla a következő: érdektelen, fantáziátlan és unalmas. Mindennel foglalkozott, csak a mese eredeti mondanivalójával nem, ami pedig az erénye lehetett volna - Cassel átható szexualitását kihasználva -, na azt meg totálisan elszúrták. Így aztán egy szexi és csábító pasi helyett kaptunk egy önző és önimádó, ráadásul még hisztérikus főhőst, akibe normális nő nemhogy beleszeret, de sikítva menekül előle. Női szemmel a Belle-t alakító színésznő malacszemeiről sem pont a vonzó jut eszembe, de a Kedvesem a film végén azt mondta, hogy a női főszereplő domborulatai mentették meg a filmet, úgyhogy férfiszemmel ez nyilván más. A mellékszálaknak sem értelmük, sem mondanivalójuk nem volt, a kutyák röhejesen szánalmasak voltak, a látványtól pedig (a palota, a belsők, a kert, az erdő, egyáltalán semmi olyan nem volt, ami egy fél percig is megmaradt volna) már nem is tudtam, nevessek, vagy sírjak inkább? Úgyhogy, ha a kettő között kell választani, hát számomra a mostani verzió végén még az alkotók felsorolásának betűi is többet értek, mint az Általad említett "mű".